Az önzés mint a társadalom torzszülöttje

Hogy melyik nemzeti közösség, ország mikor éri el az erkölcsi mélypontot és egy remélt katarzison keresztül a megújulást, az számos társadalmi, gazdasági és kulturális feltételtől, örökségtől függ. A következőkben biológusként két evolúciós szelekciós példát emelek ki az állatvilágból. Ezek természetesen csak analógiaként szolgálnak, két okból is. Az egyik az, hogy a biológiai evolúció genetikai alapon működik, míg az emberi közösségek fejlődésében a hagyományok, viselkedésminták öröklődnek, általában genetikai komponens nélkül. A másik ok az, hogy éntudatunk, lelkünk, szabad akaratunk megkülönböztet bennünket a tisztán biológiai létezőktől, ösztönlényektől, amelyekről a példáim szólnak.

 

Minden biológiai rendszer alkalmazkodik a megváltozott környezethez, méghozzá úgy, hogy a természetes szelekció a legmegfelelőbb genetikai variáns elterjedésének kedvez. Minél drasztikusabb a környezetváltozás, annál nagyobb adaptációs vagy szelekciós nyomásról beszélünk. Az információrobbanás, a globalizáció agyunk „környezetében” jelent óriási változást, ami egyfajta adaptációs nyomásként is felfogható az emberi agy és gondolkodás fejlődésének szempontjából. Agyunk persze próbál kibúvókat keresni, de ezek gyakran zsákutcába vezetnek. Nem adaptív stratégia – bár manapság egyre gyorsabban terjed – az alkoholizmus és a drogos kiútkeresés. De az sem, ha faljuk az információt, az internet és a mobiltelefon révén óriásira terjesztjük szociális kapcsolatrendszerünk hálóját, és megpróbáljuk feldolgozni a szelektálatlanul halmozott ismerettömeget. A felszínesen tárolt, érzelmi és motivációs impulzusokkal nem társított információcsomagok sohasem állnak össze kreatív új gondolatokká, a tömegessé váló személyi kapcsolatok pedig kiüresednek, lelkileg elsivárosodnak. Mindennek elkerülhetetlen következménye az állandó frusztráció, sikertelenségérzés és stressz, ami magyarázza a pszichiátriai betegségek, a depresszió, a szorongás, a pánikbetegség rohamos terjedését. Társadalmi szinten pedig fokozódik a nemzeti közösség szempontjából káros elmagányosodás, individualizmus és önzés. Az agyunkra nehezedő adaptációs nyomás rontja kulturális örökségünk, hagyományaink továbbadásának hatásfokát, ennek következtében megjelennek társadalmi fejlődésünk „torzszülöttjei”: a terrorizmus, a vallási szekták, az elmagányosodás, és talán a legsúlyosabb, legkárosabb mértékben az önzés.

Az önzés terjedésének a kisközösségek hiánya, életképtelenné válása és az urbanizáció is kedvez. Agyunk ugyanis az evolúciónak nem arra szolgáló megoldása, hogy az ember több százezres vagy milliós közösségekben éljen. Mintegy ötvenezer évvel ezelőtt az ősember száz-kétszáz fős törzsi közösségekben élt. Ebben a minimális információs környezetben a szociális viszonyok átláthatóak voltak az emberi agy számára. Mérete, komplexitása, feldolgozó képessége biológiailag csak minimális mértékben fejlődött azóta. A természeti népek ma is az ősemberéhez hasonló, kisméretű közösségekben élnek, a leghatékonyabb üzemek, az egyházi közösségek is hasonló méretűek, és általában egy városi ember telefonszámlistájában is száz-kétszáz név szerepel. Ez az a méretű közösség, amelyen belül nyilván tudjuk tartani szociális kapcsolatrendszerünket a közösség többi tagjával. Az emberek többsége azonban ennél jóval nagyobb közösségekben él, aminek óriási hatása van az egyén személyiségfejlődésére. Hogy milyen ez a hatás, azt egy ismert biológiai példával, a vérszívó denevérek példájával érzékeltetem.

Ezek a denevérek harminc-negyven egyedből álló közösségekben élnek Dél-Amerika őserdeiben. Éjszakánként valamennyien vadászatra indulnak, de mindig csak néhány denevér talál megfelelő méretű emlősállatot, amelynek véréből jól tud lakni. Nappalaikat egymás hasi tájékának vakarászásával töltik, így tájékozódnak arról, melyikük lakott jól előző éjjel. Az éhen maradtak táplálékot kérnek a jóllakottaktól, amelyek képesek azt felöklendezni, és ily módon szájból szájba táplálni társaikat. Egy denevér elvileg akkor járna a legjobban, ha mindig kapna a többiektől táplálékot, amikor kér, de ha tőle kérnek, ő senkinek nem adna. Így ő jutna a legtöbb tápanyaghoz, energiához, és ezáltal a legfittebb, legszaporodóképesebb lenne. Ez azonban ahhoz vezetne, hogy néhány generáció alatt az önző viselkedésre hajlamosító géneket hordozó egyedek szaporodnának el legjobban a populációban. A csupa önző denevérből álló közösség pedig nagy valószínűséggel kipusztulna. Ám nem ez a forgatókönyv érvényesül. A denevérek ugyanis nem véletlenül élnek harminc-negyven fős közösségekben: agyuk éppen annyira fejlett, hogy e kisméretű közösségben képesek legyenek megjegyezni, ki az, aki önző volt, és ki az, aki nem. És amelyik társuktól soha nem kaptak, annak ők sem adnak. Ez pedig az önző géneket hordozó denevérek kipusztulásához vezet, vagyis a populáció génállományából eltűnik az a génegyüttes, amelynek a működése önző viselkedésre hajlamosít. Mi történne, ha valamilyen módon rákényszerítenénk ezeket a denevéreket arra, hogy több tízezres, sőt százezres közösségekben éljenek? Az önző egyedek rejtve maradnának, mert senki sem emlékezne rá, melyik volt az, amelyik nem adott. Ebben az esetben az evolúció, a szelekció az önző génállomány terjedésének kedvezne.

Tehát egy genetikailag zárt, nagyméretű közösségben, amelyben az agy kapacitása már nem elég arra, hogy pontosan nyilvántartsa a közösségen belüli szociális kapcsolatrendszert, a szelekció az önző géneket (viselkedésmintázatokat) részesíti előnyben, míg kis közösségekben, ahol az agy képes a viszonosság folyamatos követésére, az együttműködést biztosító géneket (viselkedést) támogatja. Ez a törvényszerűség, úgy tűnik, emberi társadalmakban is működik – természetesen nem a genetikai, hanem a kulturális evolúció szintjén –, és olyan embertípus kifejlődéséhez vezet, amely kis közösségben együttműködő, de nagyobb közösségben már önző.

Családon belül jóval nagyobb lemondásokra képes az ember, mint a lakóhelye érdekében. Egy kisebb munkahelyi közösségért többre képes, mint falujáért, városáért. De milyen gesztusokra számíthatunk egy nemzeti közösség vagy netán az egész emberiség érdekében? Jézus a legnagyobbat, az életét áldozta, méghozzá a legnagyobb közösségért, az egész emberiségért. De nem kell ahhoz a halandó ember számára elérhetetlen krisztusi példáig visszanyúlni a történelemben, hogy a hazájáért önfeláldozásra is képes embert találjunk. Mi, magyarok például büszkén emlékezhetünk az 1848– 49-es vagy az 1956-os szabadságharc számos vértanújára.

Ma mégis az önzés terjed, méghozzá rohamosan, és egyre lejjebb húzódva a közösségek méretskáláján. Bár sorra alakulnak a környezetvédő szervezetek, népszerű a környezettudatosság, az emberek többsége nem hajlandó egyéni gesztusokra, például a gépkocsihasználat minimalizálására a klímaváltozás elkerülése vagy a Föld ökológiai egyensúlya érdekében. De hazájáért, nemzetéért sem kész komolyabb áldozatvállalásra – ennek mementójaként örökre rajtunk marad a december 5-i népszavazás szégyenfoltja.

Nézzük, mi történik azokkal a közösségekkel, ahol az önző egyedek aránya túl nagyra nő. Erre a nyálkás penészt (Dictyostelium) hozom fel példaként, amelynek amöboid mozgásra képes sejtjei telepeket képeznek, és optimális, nedves környezetben megpróbálják egymás elől elfoglalni a jobb tenyészhelyeket. Ez érthető, hiszen „önző módon” mindegyik maga akar jobban szaporodni. Amikor azonban kiszáradás fenyegeti a telepet, néhány ezer sejt feláldozza magát: kiszáradva spóratartó szárat képez, hogy spórává alakult testvéreiket kiemeljék a nyálkából. Ezeket a szél, hogy jobb körülmények között új telepeket alkothassanak, továbbröpíti. A korábban önző sejtek tehát az egész telep létét fenyegető veszély hatására hirtelen önfeláldozóvá válnak. Van azonban köztük egy olyan genetikai variáns, amelyik soha nem hajlandó szárrá alakulni, csak spórává. Ez ráadásul egy olyan kémiai anyagot választ ki, amely a környezetében lévő sejtek szárrá alakulását indukálja! Ha az egyedek szempontjából vizsgáljuk a szelekció irányát, az nyilván az önzőnek kedvez, hiszen ő mindig spórává alakul, elrepül, és tovább szaporodhat. Ha azonban a közösség, a telep szempontjából vizsgáljuk a szelekciót, annak iránya megfordul! Bebizonyosodott, hogy ha ezeknek az önző egyedeknek a gyakorisága elér egy bizonyos százalékot, akkor túl rövidek lesznek a spóratartó szárak, a spórák a nyálkába ragadnak, és az egész telep elpusztul.

Különösen a jövő határok nélküli Európájában lesz óriási jelentősége annak, hogy mely nemzet fiai számára fontos, hol vállalkoznak, létesítenek munkahelyeket, fizetnek adót vagy végeznek karitatív tevékenységet. Illetve melyek azok a népek, amelyek polgárai számára az egyén sikeressége az elsődleges, csak az egyéni profit maximalizálására törekednek – mindegy, melyik ország területén, mondván, hogy csak sikeres egyénekből lehet sikeres társadalmat építeni. Ez így igaz. De csak olyant, mint az a penésztelep, amelynek nyálkájába beleragadtak a saját spórái! Könnyen belátható, hogy milyen stratégiát követő nemzetek fognak túlélni, és melyek tűnnek el a történelem süllyesztőjében.

Rá kell döbbennünk végre, hogy szinte mindannyiunkban – igaz, más és más mértékben – megfogyatkozott a haza és honfitársaink iránti önzetlen szeretet, és ez az önpusztítás felé viszi nemzetünket. A folyamatok visszafordításában, az erkölcsi megújulásban csak magunkra számíthatunk. Ezt a társadalmat csak egymásért is tenni képes, önzetlen emberekből lehet újraépíteni; kezdve a családdal, majd a kis közösségekkel, míg el nem jutunk a hazájukért is áldozatokra kész honpolgárokig. Ez megoldást hozhatna az önzésből fakadó súlyos demográfiai problémánkra is. Hinnünk kell abban, hogy megfér egymás mellett a közösségi és az egyéni érdek, a hazaszeretet és az önmegvalósítás.

(Részlet a Széchenyi-díjas neurobiológus emlékbeszédéből, amely Gróf Széchenyi István halálának 150. évfordulóján, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében hangzott el, s amelyet az Új Ember közöl elsőként nyomtatásban.)