Villányi Jenő történetei Rippl-Rónaiékról

Horgas orrával, dús szakállával számos Rippl-Rónai-képen feltűnik. Újságot olvas, kártyázik, jóízűen kvaterkázik a házigazdával, vagy éppen gondolataiba mélyed, miközben pipafüstbe burkolózik. Babákkal van körülvéve vagy a családot kísérte el a szőlőbe, netán a Niklay lányoknak teszi a szépet. Piacsek bácsi az úgynevezett enteriőrképek leggyakoribb alakja. S hogy az lehetett, köszönhető a Rippl családhoz fűződő szeretetteljes viszonynak, valamint a belőle áradó nyugalomnak, derűnek.

Piacsek Ferenc gyakran vendégeskedett a festők Szindbádjának tartott Rippl-Rónai József kaposvári otthonában. Ott, ahova mindig jó volt megérkezni, hiszen meghitt környezet, békebeli hangulat fogadta az öregurat, aki a maga természetességével, pózok nélkül lehetett fő- vagy mellékszereplő egy-egy festményen, pasztellen. Minden bizonnyal élvezte is e kitüntetett szerepet.

Száz éve született Gobbi Hilda

A Nemzeti Színház parkjában ül, és gőzmozdonyként dohányzik ma is Gobbi Hilda. Igaz, csak bronzba öntve láthatjuk, de akár mellé is ülhetünk, hiszen egy másik széket is megmintázott a szobrász az egykori Blaha Lujza téri színház nézőteréről.

A száz éve született színésznőnek állít emléket az Országos Széchényi Könyvtár Pillantás a titkos dossziékba című kiállítása. Gobbi ellentmondásos személyiség volt, mindenféle hírek keringtek magánéletéről, közéleti tevékenységéről. Annyi bizonyos, olyan típusú ember volt, akire azt szokták mondani: szinte egy „intézmény”.

Gobbi Hilda neve már életében összeforrt a Nemzeti Színházzal. A II. világháború után segített az újjáépítésében. Korabeli híradófelvételeken láthatjuk, hogyan takarította ő is a romokat a bombázások után. A későbbiekben életre hívott két színészotthont, megalapította a pályatársainak szentelt Bajor Gizi múzeumot. Emlékszem, a hetvenes-nyolcvanas években „civilként” is szinte állandó szereplője volt az akkori médiának. Mindig küzdött, harcolt valamiért; a Nemzeti Színház 1965-ös felrobbantása után az újraépítéséért. Egy-egy jó ügy érdekében szerteágazó kapcsolatait is igénybe vette.

Magyar művészsors volt az övé is, Boroksa András festő és szobrászé. Huszonöt esztendeje múlt, hogy eltávozott. A rákospalotai temetőben nyugszik. Azóta már az özvegye is.

Rákosiék – mert édesapjának szerény külvárosi fodrászüzlete volt – „kulákfinak” minősítették, kizárták az egyetemről és a Képzőművészeti Főiskoláról. Nem roppant meg, melósként tartotta fenn magát – mint mondogatta, kövek társaságában –, és beleszeretett a „lelkükbe”: észrevette a formákon túli formákat, csönd-belsejükben az artisztikus üzeneteket. Vésőjével – nemegyszer csupán néhány kalapácsütéssel – kibontotta őket: erős arcok, jelképes formák jelentek meg a mész-, az andezit- meg a balatonalmádi vörös köveken. Mindig talált beszédes geológiai maradványt. Sámsonja, a Hirosima emlékezete, Krisztus-fői, apostolalakjai zuglói kertjében voltak láthatók, nem egy szobra magántulajdonba került.

Claudio Abbado nyolcvanéves

Megmagyarázhatatlan, hogy mit csinálnak jobban, másként, mint a többiek; mitől lesz géniusz egy „némán hadonászó” karmester? Miért van az, hogy akár egy sokat hallott, unásig ismert művet is képes úgy megszólaltatni a rábízott zenekarral, hogy elakad a lélegzetünk, és új értelmet, távlatot nyernek a hangjegyek formálta szavakérzelmek-gondolatok? Amikor rokonokkal, barátokkal – vagy akár idegenekkel, akikkel összesorsolt az élet egy-egy estére – egymásra nézünk, döbbenettel-értetlenül, mert egyszerre érezzük ugyanazt: most valami felfoghatatlan történt. Mint az a felejthetetlen (máig sokak által emlegetett) hosszú, néma csend Mahler IX. szimfóniája végén, 2004-ben, amikor Claudio Abbado vezényelte a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekart a Zeneakadémián. Tudtunk súlyos betegségéről, amelyből orvosai „kihozták” ugyan, mégis szinte minden tisztelője úgy ment el arra a koncertre, hogy talán utoljára látjuk-halljuk a beesett arcú, törékenyre fonnyadt, mégis pünkösdi lánggal lobogó „szellemi embert”. Hála Istennek, nem így történt, majdnem tíz év telt el azóta; és az idei Tavaszi Fesztivál keretében Abbado ismét Budapestre látogatott…

Richard Wagner születésének kétszázadik évfordulóján, május 22-én avatták fel az egykori Hungária Nagyszálló helyén álló Hotel Marriott északi falára kihelyezett – a hazai Wagner Társaság kezdeményezésére készíttetett – emléktáblát. Az egyesület vezetői két évig dédelgették a tervet, hogy újraállíttatják a táblát azon a helyen, ahol a társaság elődje, a Pesti Wagner Egylet megalakult, és ahol 1875-ben, budapesti tartózkodása idején Wagner megszállt feleségével, Cosima Liszttel. (A korábbi, 1933-ban készült márványlap az elegáns szálloda leégésekor megsemmisült a II. világháborúban.)

Debreczeny Csaba, az Örkény színház tagja a drámák humoráról

Facebook-oldalán egy rajongója a magyar Jim Carrey-nek nevezi, és kétségtelen, hogy sokan humoros alakításai révén ismerik: például a Beugró Pluszból, a Szájhősökből vagy a Szakikból. De humora mintha mélyebb forrásból táplálkozna, mint a kabarék vagy a bohózatok.

– Többen hasonlítottak már Jim Carrey-hez, ami jólesik. Sokan lebecsülik, fajankónak tartják, pedig jó néhány filmben, így a Truman-show-ban vagy az Ember a Holdonban bizonyította, hogy komolyan felépíti a szerepeit, alaposan megdolgozik a „fajankóságáért”.

A Színművészetin Zsámbéki Gábor osztályába jártam, ezért a kaposvári-katonás iskola neveltje vagyok, amely a humort mindig is véresen komolyan vette. Törőcsik Mari, Ács János, Csiszár Imre, Vámos László tanított bennünket, és Székely Gábortól, a párhuzamos osztály osztályfőnökétől is rengeteget kaptunk. Nekik precíz diagnózisuk volt a Kádár-rendszerről, és pontosan tudták, hogyan lehet a legkíméletlenebbül kiröhögtetni. Ahogyan azzal is tisztában voltak, hogy a színháznak mindig arról a valóságról kell szólnia, amelyben élünk. Tőlük soha nem hallottunk olyat, hogy „Legyél vicces!” – ehelyett szemléletet, világlátást közvetítettek számunkra. Hofi is nagy hatással volt rám, zseniális eleganciával alakította a suttyót, és kimondta, amire mindenki gondolt.

Egy szép táj, a harsogó napfény a csillogó víztükör vibráló felszínén vagy a sárgás, barnás színű alkony egy századvégi polgári lakás enteriőrjében mindig megkapó látvány. Az üde színek egy ismerős európai tájban irodalmi tartalom, társadalmi mondanivaló nélkül is magukkal ragadnak. A Magyar Nemzeti Galéria – a jeruzsálemi Izrael Múzeummal és a budapesti Szépművészeti Múzeummal együttműködve – nemrég ilyen élmények sorával lepte meg a közönséget: a tárlat igazi csemegének ígérkezik mind a hazai, mind a külföldi érdeklődők számára. Monet, Gauguin, Szinyei Merse, Rippl-Rónai címmel az impresszionizmus magyar és francia kiválóságait kínálja a művészetszerető közönségnek. Ez az egyetlen olyan stílusirányzat, amely időtlennek mondható: legfeljebb az öltözék árulhatja el némelyik képen a kort, amelyben készült. Kékeszöld színű, tenger nyaldosta sziklák a francia partvidéken: Monet Az avali sziklaszirt, Étretat című képe készülhetett volna akár manapság is.

Az impresszionizmus irányzata 1874-ben „született”. A korabeli párizsi Nemzeti Szalon csak a hagyományos, akadémikus festők képeit engedte kiállítani termeiben, míg végül Felix Nadar fényképész az említett esztendőben rendezte meg a „visszautasítottak tárlatát” műtermében. Párizs-szerte nagy sikert aratott. Az új felfogásban alkotó művészek nem eszményeket próbáltak megjeleníteni vásznaikon, hanem az állandóan változó természet keltette benyomásokat.

Egy aukció margójára

„Szeretett Ernőm, boldog vagy, mert csudálkozol s nem átkozódol. Igen, talán a jó sorsom idejében adott egy kis szerelem-narkotikumot, hogy meg ne tébolyodjak. Ez s a vele járó harcok eltartanak talán addig, míg okvetlenül érezteti velem egy változott világ a fölöslegességemet. Valaki, aki leány, s nagyon kedves nekem. Üdvözöl. Én szeretlek.” A Margitszigetre, nagyságos Szép Ernő úrnak küldte e sorokat Csucsáról Ady Endre. Az 1914. augusztus 27-i postai körpecséttel és ötfilléres bélyegzővel ellátott képeslapot a közelmúltban tarthattam a kezemben, ugyanis tulajdonosa árverésre kínálta e kuriózumot, amellyel Kaposváron találkozhattak az érdeklődők az I. Somogyi Kézjegy című, Bekes József író, újságíró által szervezett aukción. Sok más, ugyancsak értékes irodalomtörténeti relikvia mellett talán ez a rendkívül jó állapotban megmaradt, hétszázötvenezer forintos kikiáltási árú képeslap hozta lázba leginkább a gyűjtőket, érdeklődőket. A Takáts Gyula Megyei és Városi Könyvtárban az Ünnepi Könyvhéthez kötődően megrendezett aukción 1,3 millió forintért talált új gazdára a lap, amely Ady teljes aláírását tartalmazza.