Piacsek bácsi dédunokája

Az egyik Piacsek dédunoka, az ugyancsak Kaposváron élő Villányi Jenő eddig is tudta, hogy dédapja számos képen megörökíttetett, ám az Agórában Horváth János Milán művészettörténész által rendezett, mintegy százhúsz, zömében kevéssé ismert Rippl-alkotást felvonultató kiállításon elérzékenyült egy-egy kép láttán, amelyen modellként megjelent fehér szakállas őse is. S hogy ki volt Piacsek bácsi?

– Rippl öccsének, Lajosnak az apósa, aki 1835 és 1908 között élt – meséli a nyolcvanesztendős Villányi Jenő. – Három lánya született; Piacsek Gizella volt a nagyanyám. Főerdész dédapám – akkor már nyugdíjasként – gyakran megfordult Rippl Rónaiéknál, hiszen a Kis-Rómahegyen állt a présháza, és jóféle nedűt érlelt a pincéje. Sűrűn poharazgatott a festőművésszel, akivel jókat beszélgetett; jellegzetes alakja – amit remekül lehetett festeni-rajzolni – szinte elválaszthatatlan maradt a családtól.

Sajnos nem ismerhettem, de édesanyám, Martyn Mária sokat mesélt róla. A szüleimmel a Zárda utcában laktunk, és emlékszem, a falakat több Rippl-Rónai-mű is díszítette. Talán húsz képünk is lehetett; nyilván még a mestertől, illetve francia származású feleségétől, Lazarine nénitől származtak. Halálos ágyán édesapám fogta le a szemeit…

Az egyik alkotás egy párizsi katonai felvonulást ábrázolt, a másikon egy díszes páva tipegett. S az egyiken a dédapám is meg lett örökítve a présháza előtt, szépséges virágokkal körülvéve. Mintha azokat figyelné…

Mire vége lett a háborúnak, mindegyik kép eltűnt. Apám a frontra került, mi pedig Ausztriába menekültünk, s csak jó háromnegyed év múltán tértünk haza. Édesapám hivatásos tisztként négyszer sebesült meg, de hála Istennek, nem lett a háború áldozata. Mint megtudtuk: amíg nem voltunk otthon, házunkban tábori posta működött, és mindennek nyoma veszett. Ezért egy ideig a Róma-hegyi villában laktunk Lazarine néninél; az egyik kisszobát kaptuk meg.

Villányi Jenő elevenen emlékszik Lazarine asszony alakjára, aki hosszú, franciaországi együttélés után felesége lett Rippl-Rónainak. Annak a művésznek, akit az első modern magyar festőként tartanak nyilván, s aki szinte páratlan életművet hagyott örökül. Kétezernégyszáz olaj- és pasztellkép, nyolcszáz rajz, harminc rézkarc és litográfia s több mint száz iparművészeti tárgy maradt utána. Lazarine nemcsak hű párja, képeinek gyakori modellje volt, hanem alkotótársa is, gobelinterveinek kivitelezője – apró tűszúrások ezreivel művelve a csodát.

– Nagyon rosszul beszélt magyarul – emlékszik Villányi Jenő. – Nem is értem, miért nem tanulta meg férje anyanyelvét. Engem Jencének hívott, s már reggel hat órakor lökdösött az ágyban: „Jence, itt a kávé, igyál!” A híg fekete fületlen francia csészében, ínycsiklandóan gőzölgött, de én szívesebben aludtam volna tovább. Lazarine néni aranyos, ám érdekes elme volt. Kirobbanó, karakteres egyéniség, aki szeretett irányítani, és gyakran lobbant haragra, de dühe gyorsan tovaszállt. Volt egy Maris nevű szakácsnője,aki megesett lányként került hozzá. Kiválóan főzött. Nyolc-tíz kappant is nevelt, és mindig tett egy kis diót a kukoricadarájukba. Lazarine néni ebédre általában hagymalevest követelt; soha nem akart lemondani a francia nemzeti étekről. Szeretni való asszony volt, aki párját „mon cher”-nek, vagyis kedvesemnek emlegette franciául, és amikor Jóska bácsiról kérdeztük, azt válaszolta: nagyon udvarias, előzékeny, igazi úr volt. Ezért szerelmesedett bele.

A hegyi tanárként emlegetett Martyn Róbert, Martyn Ferenc festőművész testvére volt a keresztapám, aki Lazarine nénivel élt. Emlékszem, sokszor kért arra, hívjam már nevelt fiát, Róbertet a terített asztalhoz, aki csak a sokadik felszólításra volt hajlandó kijönni a szobájából. Amikor megjelent, Lazarine asszonynak villámokat szórt a tekintete: „Miket csinálni maga velem, nem tudni jönni, már kétszer szólni, leves kihűlni, én lenni éhes!” – ripakodott rá, s mérgében már-már iparművészeti remeknek számító, szépséges légycsapójával hadonászott…

A későbbi családi együttlétek során, ahol nagybácsik, nagynénik és unokatestvérek is megjelentek, Piacsek bácsi emléke is fel-felvillant.

– Kedélyes, közvetlen, humorral megáldott embernek tartották – jegyzi meg Villányi Jenő. – Kossuth-párti volt, amivel néha ugratták is. Abban a sírban nyugszik a kaposvári Keleti temetőben, amelyben nagyanyám, édesanyám és a feleségem is.

Nagyanyám egyébként gyakran emlegette az öreget, aki vincellért tartott, hogy kezelje az ültetvényt. Finom borokat érleltek a dombok, és Piacsek bácsinak igencsak ínyére volt a pincehideg nedű. A présházból lehetett lejutni a pincébe, s ha üres lett a díszkancsó, a társaság karéjában csak annyit vetett oda nagyanyámnak: „Lányom, süllyedj a föld alá!” Ő pedig ment, és a csapra vert silleres hordóból újratöltötte a kancsót.

Horváth János Rippl-Rónai-kutató szerint a festőművész azért is kedvelte Piacseket, mert tudott franciául, s ezáltal Lazarine társalkodója lett. Ezért (is) vált mindennapi vendéggé a Fő utca 58. alatti portán. Magyarul tanította beszélni az asszonyt, mivel férje erre nem fordított időt. Amikor szegény Lazarine belecsöppent a Rippl családba, senkivel sem tudott önállóan beszélgetni. Voltak is emiatt szomorú, elszigetelt napjai. Szerencsére a nyugdíjas erdész mindig kész volta arra, hogy oldja a hangulatot. Például az egyik pasztellkép tanúsága szerint éppen kártyázással. A tanítás gyakori módszere pedig az volt, hogy újságot olvasott fel Lazarine-nek.

A Rippl és a Piacsek család tagjai sorra megelevenedtek, míg régi időkre emlékeztünk, de a Villányi famíliáról kevés szó esett. Villányi Jenő dédapja foglalkozását választotta; erdész-technikusként végzett, felesége, Éva pedig a vendéglátásban dolgozott. Éva lányuk pénzügyi ügyintéző, Jenci fiuk gyógymasszőr az igali termálfürdőben. Három unoka és három dédunoka alkotja a családot, amelynek tagjai mindig fontosnak tartották a gyökereket. Rendszeresen találkoznak a Martyn- ággal is; leginkább mustszagú őszökön, vidám szüreteken idézik fel a korábbi generációk sokat élt tagjait.

A Piacsek dédunokát – aki őrzi dédapja névjegykártyáját, amelyre Piatsekként íratott a vezetékneve –, arról is faggattam, szívesen élt volna-e Rippl-Rónai idejében. Azt mondta: igen.

– Rendkívül konzervatív vagyok. Akkor érezném magamat igazán jól, ha még ma is lovas fogatok járnának. Talán ebből adódik mérhetetlen természet-, erdő- és állatszeretetem. Emlékeim mélyéről ma is oly tisztán tör fel egy kép: az emlékmúzeummá lett Róma-hegyi villalakás parkja, ahol még gyermekkorában is büszkén sétált Jankó, a hím páva, és Tea, a tojó. Tea mindig titokzatos helyen rakott fészket, s mivel a nagy gyümölcsösben sok hangyaboly volt, hangyatojásokkal etette kicsinyeit a pávamama, s párjával együtt a villa előtt trónoló császárfán töltötte az éjszakákat.

Rippl-Rónai is szerette a pávákat; hozzátartoztak az idillhez. Csakúgy, mint a méhes, kedvenc kutyája, Hepi, vagy nagy fülű szamara, amely a kordé elé állítva tett jó szolgálatot. Jankó díszes farktollazatával mindenkit elbűvölt, de szépsége mellett más erény is jutott neki. Ő volt a hírhozó; különös érzékkel állapította meg, ha valaki közeledett a villát körülölelő park kapujához. Jó előre hangos, szinte fülsiketítő rikácsolással jelezte a vendég érkezését.

Ma már kutyák és pávák helyett korszerű berendezés s vagyonőr óvja a Róma-hegyi emlékmúzeumot, melyben több tucat festmény és Rippl-Rónai eredeti bútorai várják a látogatókat. A titkok legendákká nőttek, kötetekbe sűrűsödtek, ám a falak, a szobabelsők, a kiegészítők, a műterem apró tárgyai egy visszahozhatatlan kor békés nyugalmát árasztják, amelyre Piacsek bácsi vigyáz – szájában hosszú szárú pipával, keze közelében egy pohár fénylő sillerrel.

Fotó: Kovács Tibor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..