A Biblia üzenete

Az október 6-i gyásznapon mi is feltehetjük az örök emberi kérdést a mai olvasmány szavaival: meddig még az erőszak, miért a gonoszság? (Hab 1,2) Olyan távolinak tűnik az ígéret, hogy „az igaz élni fog hűségéért”. Érdemes végiggondolni, hogy valóban hiszem-e ezt. Élem-e a hit erejét? Megtapasztaltam-e ezt életemben, vagy csupán mondom, mert így „tanultam”?

Számomra megkapó, ahogyan evangéliumunkban (Lk 17,5–10) a tanítványok őszintén ki tudják mondani hitük korlátait, és éppen ebben kérnek megerősítést: „Növeld bennünk a hitet.” Ezután első olvasatra inkább elkeserít Jézus válasza. Vajon nem azt kell-e ebből kiolvasnom, hogy akkora hitem sincs, mint a szederfának?

Liturgikus etikett

Bizonyára minden hívő ember számára egyértelmű, milyen lelki, lelkiismereti adottságok szükségesek ahhoz, hogy valaki áldozhasson. Itt és most csak a szentáldozásnak a „liturgikus etikett” szerinti megfontolásait vesszük sorra.

Az Oltáriszentséget kapjuk; a szentségi Jézus mindig ajándék az egyház számára, amire az ő irgalma és kegyelme tesz méltóvá és ad jogot egyházában. Nem „jár nekem”, hanem kapom. Éppen ezért a miséző papot kivéve nagyon ritka esetekben fordul elő az egyház gyakorlatában, hogy valaki önmagát áldoztathatja meg; tehát nem vesszük ki a szentostyát a cibóriumból, és nem mi vesszük el a kelyhet az oltárról. Kapjuk.

Görögkatolikus lelkiség

Bizonyára minden ember érzi lelkében vagy szíve mélyén a vágyat, hogy jó legyen. Illetve, hogy minél jobb legyen. Talán azok is így vannak ezzel, akik nem tudatosítják magukban ezt az igényt, vagy engedik, hogy az „élet hullámai” elfedjék azt. A lelki életet élő ember viszont tudatosan törekszik a jóra, ezért igyekszik az erényeket gyakorolni. S ha nincs elég ereje ehhez, akkor imádságában Istenhez fordul. A bizánci liturgiában az evangélium felolvasása előtti imádság így kéri ezt Krisztus Urunktól: „Oltsd belénk a te boldogító parancsolataid félelmét, hogy minden testi kívánságot legyőzvén, lelki életet éljünk, mindent tetszésed szerint gondolva és cselekedve.” Az imádság és az erények szorosan összetartoznak. A keresztény ókor atyái közül sokan beszélnek erről.
A hit erényéről Szent Ágoston azt mondja: „A hit révén hiszünk, a remény és a szeretet által imádkozunk, de hit nélkül sem remélni, sem szeretni nem lehetséges”, főleg pedig imádkozni nem tudunk. Nisszai Szent Gergely így ír emez erény és az imádság kapcsolatáról: amikor az imában fogadalmakat teszünk, az eszközt jelent hitünk növelésére.

Lengyel grófi családból származott, Beyzymyben született 1850 tavaszán. Édesapját 1863-ban a januári felkelésben való részvételéért halálra ítélték. Ezután édesanyjával Kijevbe költöztek, Jan itt fejezte be a középiskolát. 1872-ben a galíciai Stara Wielben belépett a jezsuita noviciátusba. 1881-ben szentelték pappá Krakkóban.

Tizenhét évig a fiatalok nevelésének szentelte magát a tarnopoli, majd a chyrówi jezsuita kollégiumban. Közben meghívást kapott Istentől egy másfajta misszióra, ezért 1898-ban, negyvennyolc éves korában Madagasz kárra utazott, hogy a leprások között szolgáljon. Ambahivoraka lepratelepén, a sivatagban szörnyű körülmények között, teljesen elhagyatva éltek a betegek, mintegy százötvenen. Sokan nem is a betegség miatt hunytak el, hanem éhen haltak. Jan atya két hét elteltével levelet írt tartományfőnökének, Rodolphe de Scorraille-nak, amelyben segítséget kért. Ő maga pedig meghozta döntését, hogy végleg ezeknek az embereknek szenteli az életét. Oda költözött a telepre, s mindennap megerősítette a leprás betegeket abban, hogy ők is szerethetők, és érdemesek arra, hogy megmentsék őket.