Emberek és démonok Kaneto Shindo módra
„…átkozott legyen a föld miattad! Fáradozva élj belőle életed minden napján! Teremjen neked tövist és bogáncsot, és edd csak a föld növényeit! Arcod verejtékével edd kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amelyből vétettél – mert por vagy, és visszatérsz a porba.” (Teremtés könyve)
Élet. Valóság. Nem csúnya és nem riasztó. Fáradságos, monoton emberi lét. A kopár sziget, Kaneto Shindo (1912–2012) 1960-ban bemutatott másfél órás filmje egyetlen hatalmas lélegzet. Szinte cselekménytelen, lassú képi meditáció az izzasztó teremtőmunkáról, a makacs, sziszifuszi gürcölésről – az évszakok múlásával, alig néhány elhangzó mondattal, kevés (ének)szóval. Hikaru Hayashi mantraszerűen visszatérő megindító zenéje kíséri a folytonos vízhordást, a földműves házaspár küzdelmét és két kisfiuk játékosan is dolgos mindennapjait az élelmet-elvonulást nyújtó, ám a testi és lelkierőt egyaránt mohón szomjazó, áldozatigénylő szigetdombon.