Föld porában, nádvadonban

Itt és odaát, a part vidéken minden valóság szimbólumként hat – de valójában sem mi sem az. Lehet, hogy csak mi, „nyugati” nézők érezzük művészinek a távolságtartó távol-keleti realitást? Mondják: a japánok kedvelik az apróságokat, a finom részleteket. Rezzenő arcvonások tükröznek érzelmeket; az elgyengülés, a csüggedés vétek a csöndes társak között. Szenvtelen szigor és megértés, elcsattanó pofon és támogató pillantás. Fekete-fehér akvarellvilág. Egyszerű, sallangtalan „vidéki történés”, melyet általános érvénye intim világdrámává dagaszt. Ha úgy szeretnénk, reménye madáchi igényű; felemel, bátorít: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Mert nincs más lehetőség, folytatni kell. Ki így, ki úgy teszi… Könnyebb, ha együtt, ha céllal, értelemmel és szeretettel.


És Kaneto Shindo még egyszer, más tónusban. A kopár sziget csendes lírája után egy buddhista mesét feldolgozó merész thriller-dráma 1964-ből. Onibaba. A cím lefordíthatatlan: szörnnyévált vénasszony, démonbanya. Történelmi háttere a XIV. századi belháborúktól meggyengült Japán, hadakozókkal, éhezőkkel és leleményes ügyeskedőkkel. A hullámzó, susogó-zörgő végtelen nádasban megbúvó kunyhóban vadak módjára él egy idősödő nő a menyével. Zsákmány szerzők: a nádasba menekült vagy oda tévedt harcosokat gyilkolnak, hogy elvehessék cserealapként használható fegyvereiket, öltözéküket, a holttesteket pedig egy mély kútbarlangba lökik. Egy nap a csatákból szökött, kiéhezett Hachi, az öregasszony fiának barátja tér be hozzájuk, és hírt is hoz: a fiú meghalt az egyik véres összetűzés során. Az özveggyé lett lányra szemet vető férfi feltűnése azonnal zavart kelt, szétzilálja a két nő különös érdek szövetségét: a gyanakvó anya fia cserbenhagyóját és menye (ölni és élni segítő társának) csábítóját látja Hachiban – ugyanakkor az ifjú feléleszti szikkadó nőiességét is. Mindent elkövet, hogy távol tartsa egymástól az éj leple alatt titokban találkozó, „szemérmetlen”, „pokol fenyegette” fiatalokat. A megkeseredett, kétségbe esve taktikázó asszonyra egyik éjszaka ráijeszt egy démonmaszkot viselő titokzatos idegen. Eltévedt és a nád zsungelből kiutat kereső szamuráj, aki – elmondása szerint – szépségét rejtve-védve fedi el az arcát. Követi a nőt a nádasba, ahol belezuhan a barlangverembe. Az asszony leereszkedik a mély be, hogy levegye a maszkot a halottról, mert látni szeretné az arcát… A történet folytatódik, a ballada egyre sűrűbb.

Mit követel az élet, az életben maradás? Sors vagy épp sorstalanság sodorja e nyugtalan lelkeket? Hova vezet a furcsa társas magány, az elhagyottság, egy vészkor kihívása? Az öregasszony félelmetes-tragikus alakját mintha Shakespeare Lady Macbethjéről vagy García Lorca napszítta, keserű és szenvedélyes figuráiról mintázták volna. Önvédő, öntörvényű ösztönlények drámája zajlik. Meg érthetők, szánhatók azért? Hiszen edzettek, önzők, taszítók, hétpróbások… – mégis esendők. Talán csak e tény, a gonosz gyengesége, a gyűlölet hiábavalósága adhat nekik feloldozást. Különös erővel hangzik a filmvégi kétségbeesett sirám: „Ember vagyok, nem démon!”

Két ellentétes alkotás Kaneto Shindótól. Csend és kiáltás.

(A japán filmművészet remekei sorozat az Etalon Film gondozásában jelent meg.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.