Kilencvenéves Varga Imre szobrászművész Siófok szülötte

Varga Imre Munkácsy-, Kossuth-, Herder- és Prima Primissima-díjas szobrász művész, akinek idehaza és szerte a világban mintegy háromszáz szobra áll templomokban, közte- rületeken, intézményekben – Varsótól Antwerpenig, Párizstól és Brüsszeltől Aachenig, Bad Kissingentől Tel-Avivig. A Szent Péter-bazilika altemplomában lévő Szent István-szobor is az ő alkotása. Legutóbb a kaposvári színházparkban avatták fel Vörösmarty Mihályról készített mellszobrát. A kilencvenesztendős művész leggazdagabb, másfél száz darabos gyűjteménye Óbudán, a Laktanya utcában nyílt meg harminc éve. A november 1-jei, jeles születésnaphoz közeledve beszélgettünk a világhírű művésszel, akinek alakját, szellemét nem törte meg az idő.

Tanulságos séta egy archeológiai parkban „Jé! Hát ezt így is lehet?” – buggyant elő belőlem a kérdés, melyet a határközeli, ausztriai Carnuntumba tett kirándulás váltott ki. Történt ugyanis, hogy kedves hagyományőrző barátaimmal, a Legio X. Gemina csoport katonáival kimeneteltünk, jobban mondva a kétezer évnyi infrastrukturális és technikai „fejlődés” jóvoltából inkább kibuszoztunk Carnuntumba, a határ túloldalára, hogy alaposan körülnézzünk odaát, s levonjunk bizonyos következtetéseket és tanulságokat. Igen, valóban volt mit meg tapasztalnunk arról, hogy a jót hogyan lehet még jobbá tenni, még több minőséget adni egy remek kezdeményezéshez, ami a hagyományőrzést, a két évezredes múlt bemutatását és egy ilyen, mindnyájunkra máig ható szuperbirodalom, mint az Imperium Romanum tiszteletét illeti.

A „könnyűzene” ismert előadói igazán termékenynek számítanak, ha évente napvilágot lát egy-egy új albumuk. A szakavatott zenehallgatók pedig egyenesen azt szokták ajánlani, hogy érdemes egy kis szünetet tartani ez lehet akár néhány év is –, és ez idő alatt inkább koncerteken kell népszerűsíteni a zenekar legutóbbi lemezét. Mindez azonban a jazzelőadókra már nem igaz. Ők ugyanis képesek évente akár több magas színvonalú albumot is ki adni, nem beszélve arról a nem elhanyagolható tényről, hogy legtöbbjük két lemez között egy harmadik munkálataiban vesz részt közreműködőként.

A klasszikus hangverseny-repertoár XIX. század végi kialakulásával megváltozott az európai zenéhez való viszonyunk: míg a reneszánsz vagy a barokk embere jórészt saját korának zenéjében élt, mi a dicső múlt felé fordulunk, s gyanakvással figyelünk minden kortárs zenei törekvést. Óvatosságunk részben talán igazolható az avantgárd életidegen próbálkozásaival szemben, ám Vladimir Martynov és Ola Gjeilo 2012-ben megjelent albumaival kapcsolatban szerencsére alaptalan.

Senki nem vonhatja kétségbe – ismerve a XX. század történelmét, hogy létezik háborús bűncselekmény. Napjainkig követnek el katonák és politikusok olyan tetteket, melyek közege valamely fegyveres konfliktus. De ha valaki jobban beleássa magát a régebbi korok eseményeibe, azt is beláthatja, hogy például a Jeruzsálemet elfoglaló keresztesek vagy a Damaszkuszt meghódító mongolok ma szinte bizonyosan nemzetközi bíróság elé kerülnének. Minden esetre a háborús bűnös kifejezés a II. világháború lezárásával került a köztudatba, méghozzá nemcsak a nürnbergi, hanem a tokiói per vonatkozásában is. Bár több ország is szorgalmazta, ez utóbbi során a japán császár nem került a vádlottak padjára. Hogy miért nem? Ezt járja körül Peter Webber A háború császára (Emperor) című filmjében.

Emberek és démonok Kaneto Shindo módra

„…átkozott legyen a föld miattad! Fáradozva élj belőle életed minden napján! Teremjen neked tövist és bogáncsot, és edd csak a föld növényeit! Arcod verejtékével edd kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amelyből vétettél – mert por vagy, és visszatérsz a porba.” (Teremtés könyve)

Élet. Valóság. Nem csúnya és nem riasztó. Fáradságos, monoton emberi lét. A kopár sziget, Kaneto Shindo (1912–2012) 1960-ban bemutatott másfél órás filmje egyetlen hatalmas lélegzet. Szinte cselekménytelen, lassú képi meditáció az izzasztó teremtőmunkáról, a makacs, sziszifuszi gürcölésről – az évszakok múlásával, alig néhány elhangzó mondattal, kevés (ének)szóval. Hikaru Hayashi mantraszerűen visszatérő megindító zenéje kíséri a folytonos vízhordást, a földműves házaspár küzdelmét és két kisfiuk játékosan is dolgos mindennapjait az élelmet-elvonulást nyújtó, ám a testi és lelkierőt egyaránt mohón szomjazó, áldozatigénylő szigetdombon.