A Biblia üzenete

A mai evangéliumi szakasz egy mondhatni siralmas élethelyzetet alakít át példázattá: a kelletlen bíró nagy nehezen enged az özvegyasszony zaklatásának, és igazságot szolgáltat neki. A bíró jelleme nem éppen vonzó – hogy milyen ember is, az a belső monológjából érthető meg: „Istentől nem félek, embertől nem tartok” (Lk 18,4). A hatalom embere ő, akit semmilyen igazságosság, semmiféle isteni vagy emberi erkölcs nem tud megkötni. Egy dolog miatt jár el végül helyesen, ez pedig a kényelemszeretete. Ő a negatív pólus.

Szerzetesség és liturgia

Legutóbb a szentáldozáshoz járulás liturgikus szabályait tekintettük át. A jelen gondolatmenet inkább az áldozás közbeni belső hozzáállásról szól. Természetesen nem arról van szó, hogy magunkra „erőltessünk” olyan lelkiállapotot, amely ne lenne őszinte, viszont fontos, hogy mivel az Oltáriszentséget mindig kapjuk, alázattal és a megajándékozottság megrendült örömével közelítsünk hozzá. Az Oltáriszentséget rendszerint állva szokás venni, akár egy szín, akár két szín alatt áldozunk, de engedélyezett, lehetséges, és immár sok helyen egyre inkább szokás is, hogy letérdelve vesszük magunkhoz az Úr Szent Testét (és esetleg Vérét).

Görögkatolikus lelkiség

Meghallgatja Isten a bűnös ember imáját? Mielőtt elhamarkodottan nemmel válaszolnánk, álljunk meg egy pillanatra! Gondoljuk végig, hogy a Bibliában hány ember imádkozott bűnös állapotban. Mi magunk is idézzük a zsoltárost minden vecsernyében: „A mélységből kiáltok, Uram, hozzád; Uram, hallgasd meg az én szómat.” Minden Szent Liturgia elején elimádkozzuk a bűnbánó Dávid zsoltárainak gyöngyszemét, a „könyörülj, rajtam, Isten, a te nagy irgalmasságod szerint” kezdetű 50. zsoltárt. Miközben a válaszunkat továbbgondoljuk, érdemes arra is odafigyelnünk, hogy mi magunk mikor és mennyit tudtunk már igazán bűntelen állapotban imádkozni. Bizony, lesújtó a mérlegünk…

A hét szentje

Még csupán alig negyven éve érkezett meg az első európai ember az országba, amikor a két ugandai fiú született. Különböző falvakból származtak, de mindketten az acholi törzshöz tartoztak, és szüleik az afrikai népi vallást követték. A fiúkat 1916-ban keresztelte meg Cesare Gambaretto missziós pap. A nagyobbik, aki akkor volt tizennégy éves, a David nevet kapta, ám Daudinak szólították. A fiatalabbat az Ermenegildo névre keresztelték, ennek rövidített változata a Jildo. A két fiú a misszióban találkozott, összebarátkoztak, és együtt jelentkeztek hitoktatónak. Bár nagyon fiatalok voltak, a népük tagjainak szemében már felnőtteknek számítottak. Az európai missziósok pedig örültek, ha egy helyi vállalkozott a hitoktatásra, hiszen így könnyebben szót érthettek az emberekkel.