Amikor közlekedési balesetekről hallunk, elsőként mindig a vétlen áldozatokkal és a gyászoló hozzátartozókkal érzünk együtt. Arra ritkábban gondolunk, hogy vajon mit élhet át, min mehet keresztül a karambol okozója, aki bizonyos értelemben maga is áldozat. Az ő élete, sőt hozzátartozóinak élete sem lesz már soha többé ugyanolyan, mint amilyen a baleset előtt volt.

A lelkiismeret-furdalás, a „mi lett volna, ha” idegtépő kérdése nem egy baleset okozójának életét tette már tönkre. Van, aki az italhoz menekül, van, akit élete végéig rémálmok gyötörnek, s van, aki nem tud tovább együtt élni az önváddal.

A hit útja

Nagy divatjuk van ma a pszichológiai könyveknek. Szeretnénk megérteni önmagunkat, hogy ennek alapján megtaláljuk a boldogságunkat. Korunk népszerű tanítói közül sokan azt mondják: a boldogságot úgy lelhetjük meg, ha egészen önmagunkká válunk, vagyis ha mások elvárásaival nem törődve csakis a saját vágyaink, saját kedvünk szerint élünk. Mennyire hasonlít ez a családi veszekedések refrénjéhez: „Eddig mindent megtettem érted, de elég! Most már én jövök!”

Mozaikkövek az erkölcstanhoz

Az erkölcstan megköveteli a szemantikai pontosságot, mert az erkölcs, a nyelv, a gondolkodás és az életvezetés a legszorosabb kapcsolatban állnak egymással. „Ki mint gondolkodik, úgy is beszél; ki mint beszél a másikkal, úgy is gondolkodik róla, úgy is él vele” – foglalja össze tömören K. Demmer. Ha például a szerelmes férfi képtelen kifejezni a nő iránti tiszteletét, csak vicces és obszcén tud lenni, akkor feltételezhető, milyen szerelemre képes, illetve képtelen. Ha egy munkahelyi vezető tárgyként szólítja meg alkalmazottait, akkor könnyen megítélhető a gondolkodásmódja és az emberekhez való viszonya, esetleg későbbi tettei is.