Honlap mutatja be az ötvenes évek kényszermunkatáborait

Hosszú éveken át arról sem lehetett tudni, hogy léteztek. Felszámolásuk után pedig mindent megtettek annak érdekében, hogy aki mégis tudott róluk, az hamar elfelejtsen mindent. Az internáló- és kényszermunkatáborok gyakorlatilag attól kezdve épültek ki, hogy a szovjet hadsereg betette a lábát Magyarországra. A katonákkal együtt ugyanis nemcsak a kommunista ideológia, hanem a hatalomgyakorlás eszközei, a diktatúra módszerei is megérkeztek. Így jöttek létre a Gulag-jellegű, tömegek bebörtönzésére alkalmas táborok. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának új honlapja (www.munkataborok.hu) összefoglaló ismereteket nyújt a kényszermunkatáborok világáról.

Beszélgetés Skrabski Fruzsinával a háborúban erőszakot elszenvedett nőkről

Még élnek köztünk olyanok, akik a II. világháborút nem a történelemkönyvek lapjairól ismerik. Kevesen vannak, de emlékezetük éles, hiszen ahogy ők mondják: a háborút nem lehet elfelejteni. Sem a bombázást, sem az elsötétítést, sem a Don-kanyart, sem a zsidók elhurcolását, sem a légópincék szagát. Ugyanakkor a háborúnak ma is léteznek tabutémái, amelyekről főként maguk az áldozatok nem beszélnek. Skrabski Fruzsina új filmjében ilyen, alig feltárt terepre merészkedik. Az Elhallgatott gyalázat a megszálló szovjet hadsereg katonái által nőkkel szemben elkövetett erőszakos cselekményeket vizsgálja. A dokumentumfilmben megszólalnak szovjet veteránok, magyar és orosz történészek, pszichológusok és szemtanúk. A forgatás körülményeiről és a kész mű tanulságairól az alkotóval beszélgettünk.

– Honnan jött az ötlet, hogy erről a sok szempontból nehéz témáról filmet forgasson?

– Mindig is munkált bennem egyfajta antikommunista érzület. Gimnazista voltam, amikor a rendszerváltás éveit éltük. Már akkor tüntetésekre jártam. Fontosnak tartottam, hogy kiderüljön az igazság. A szovjeturalom alatt élt civil lakosság kiszolgáltatottsága különösen foglalkoztatott. A meggyalázott lányok és asszonyok történeteivel ismerősök, barátok elmondásai alapján találkoztam. Édesapám nagynénjei is meséltek azokról az időkről, a félelemről, a bujkálásról. Polcz Alaine Asszony a fronton című könyve nagy hatással volt rám. Sára Sándor két filmje, amelyek ezt a témát járják körül, szintén. Szép lassan összeállt a fejemben a terv, amelyet a Magyar Média Mecenatúra meghirdetett pályázatára adtam be. Nyertem, és két év alatt a munkatársaimmal el is készítettük a filmet.

Határozott, pontosan fogalmazó, huszonhét éves fiatalember. Erő sugárzik belőle, ahogyan ül velem szemközt. Az imént áldoztatta meg odahaza, szobájában Sárközi Balázs plébános. Ebben a helyzetben, ülve fogadta a szentséget. Aztán lassanként beszélgetni kezdünk, s már csak hallgatom. Buzai Tamás élete ugyanúgy folyt, mint bármely más társáé.

„Testnevelés tagozatra jártam az általános iskolában, kiemelt szerepet játszott az életemben a mozgás. Szinte minden sportágat megismertetett velünk a tesitanár (így mondja, diákosan): futottam, kézilabdáztam, teniszeztem, úsztam. Később a debreceni Irinyi János Gimnáziumba kerültem, kollégiumban laktam, a debreceni sportiskola igazolt atlétája voltam. Százméteres síkfutásban 11,4 alatt tettem meg a távot tizenöt-tizenhat éves koromban. Megyei és országos szinten viszonylag jó eredményeket értem el, s egyik nagy álmomként azt dédelgettem, hogy egyszer majd kijuthassak az olimpiára. Emellett mindvégig hobbiként kísért a motorozás. Általános iskolás koromban volt egy robogóm, s amikor tizenhét éves lettem, megszereztem a jogosítványt a százhuszonöt köbcentis, nagyobb kategóriás motorra is. De azzal csak négy napig sikerült… motoroznom.”