Találkozás Levente Péterrel

A nemzet Móka Mikijének tartják ma is, bár évtizedekkel ezelőtt láthattuk a Zsebtévében. Az ifjabbak az Égbőlpottyant mesékben és a Ki kopog?-ban ismerhették és kedvelhették meg. No meg a legkülönbözőbb helyeken, ahol értenek magyarul, rendre feltűnik vándorszínházával, hogy fényt és örömöt vigyen a mai és a régebb óta fiatalok szívébe. Nem állt be a sztárok sorába, mert – ahogy József Attila egész népét szerette volna tanítani, s nem középiskolás fokon. A Héregen élő, Jászai Mari-díjas Levente Péter feleségével és alkotótársával, Döbrentey Ildikóval közösen kapták meg a Magyar Örökség-díjat, tavaly pedig a Szer Üzenete Díját vehette át Ópusztaszeren. Ez utóbbit olyanok nyerhetik el, akik a hűség és a hazaszeretet példaképei, és életükkel hirdetik a magyarság összetartozását. Idén augusztustól immár túl a hetvenen a felnövekvő nemzedékek érdekében végzett több évtizedes tevékenységéért a Magyar Érdemrend Középkeresztjének is birtokosa.

– Hányszor került címlapra az elmúlt fél évszázadban?

– Ötvenkét évad alatt majdnem háromszor.

Százharminc éve született Babits Mihály

Mostanában egyre többször gondolkodom azon, mekkora felelősséggel jár az írás. Annak, aki tollat vesz a kezébe, számolnia kell a sokféle emberi reakcióval: többek közt durva támadásokkal, kíméletlen bírálatokkal, alaptalan rágalmazásokkal vagy épp felületes véleménynyilvánításokkal. Az írás olyan tevékenység – gondolják sokan –, amelyhez mindenki ért. Holott írni gyakran szenvedés. Ibsentől tudjuk, „írni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett”. Az író ember gyakran kíméletlen önvallomással áll a nyilvánosság elé. Önélveboncolás minden szava, a lélek legbelső rétegeinek feltárása. S mindez nem lehetséges szenvedés nélkül. De lehet-e írni hit nélkül? Lehet-e hitelesen írni hit nélkül?

Harminc még gombócból is sok, nemhogy zenekari kötelékben eltöltött, sikerekben és nehézségekben gazdag évből. A Makám és Ko-‘linda, illetve a Zengő együttes egyaránt új albummal ünnepel, melyekben a közös évfordulón túl két dolog közös: a folk műfaj és a kiemelkedő színvonal.

Vannak zenekarok, melyeknek egyetlen lemezt is elég elkészíteniük ahhoz, hogy jóval felbomlásuk után is emlékezzünk zenéjükre. A Dabasi Péter és Krulik Zoltán invenciójának egyesítéséből, Makám és Kolinda néven alakult együttes csak néhány évet élt meg, ám az 1982-ben egyszerűen a saját nevükkel (1984-ben pedig Szélcsend után címmel) megjelentetett kitűnő lemezükön máig nem fog az idő.

Édes hazám. Haza a magasban. Itt élned, halnod.

A „haza” szó a mai fülnek elsődlegesen irányt jelöl: hazafelé megyünk. Ám ha már ott vagyunk, ha megérkeztünk, akkor nem hazavagyunk, hanem otthon (ott-hon) vagyunk. Vagyis a régiesnek érzett „hon” szavunkat váltotta le a „haza”, holott nyelvemlékeink szerint közel egyidősek – egyébként a nyelvújítás korában élesztették fel újra az addigra kiveszőben lévő „hon”-t. Manapság inkább a rideg hivatali nyelv szereti (honosít, hontalan, honvéd – ezekre a köznyelvnek saját szavai vannak: megadja az állampolgárságot, hajléktalan, katona). A hon ezek szerint a rideg hivataloké, a hazát viszont mindig csak keressük, csak megyünk felé, de sosem érkezünk el hozzá. Ezt a dilemmát a Himnusz egyetlen sora igen találóan fejezi ki: „nemlelé Honját a hazában”. Ma talán így írta volna Kölcsey: „itthon van, de nem otthon”.

Kékszakállú kártyavára

Vízbe – tengerbe, tóba – süllyedt bábeli (elefántcsont) torony, magányos sziget: az individuum, a bezárkózás, egymás meg nem értésének egyszerű, s mégis zsúfolt jelentésű szimbóluma. E fel-felsejlő, áttetsző képen, „könnyfüggönyön” át látjuk a két egyfelvonásost: Vajda Mario és a varázsló, és Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját a felújított Erkel Színház első premierjén. Galambos Péter rendező átfogó koncepciójának gondolati gazdagsága a Kékszakállúban bontakozik ki igazán. A Marióban zavaró tényező a kórus, a statisztéria komikus, „karneváli” felvonulása. Cipolla, a mágus mutatványait ugyanis a fogyasztói társadalom bábjai, ikonikus figurák (művészek, celebek, filmszereplők) bőrébe bújt, egyéniség nélküli maskarások követik. Az egyetlen őszinte, érző és önmagát adó szereplő Mario, akinek belső drámája e szenvtelen „álvilágban” még határozottabban rajzolódik ki.

Nagyon várták. Jött. A Művészetek Palotájában énekelt. Győzött. Joyce DiDonato koncertje végén meglepetten, derűs értetlenséggel fogadja a közönség vastapsát. Nyugati művész számára szinte ismeretlen ez a tetszésnyilvánítási mód. No, ilyen sem volt még. Nevet, a taps gyorsuló ütemére csárdást imitálva a „magyar virtust” méltatja. A ráadások persze nem maradhatnak el. Kansasből való, egyszerű, közvetlen és vagány amerikai lány – mert jóllehet életkora indokolná, a hölgy sehogy nem illik rá. Édesapja templomi kórusából indult, a középiskolában musicalekben szerepelt; szolgálatra készült, énektanárnak, nem álmodozott óriási karrierről. Aztán szorgalmának, kitartásának és az „átképző” mesterkurzusnak köszönhetően bekövetkezett az áttörés…