Advent kezdetén elgondolkodhatunk, vajon miért kezdjük mi, hívő emberek a naptári évtől eltérően az esztendőt. A magam válasza, hogy a hagyományon túl nekünk a társadalom rendje mellett az Isten rendjére is figyelnünk kell. A most befejeződött hit éve is erre utalt, és abban segített, hogy felfedezzük hitünk kincseit és erejét.

Már bejárta a világot az a rendkívüli orvosi teljesítmény, amely a debreceni klinikán életre segített egy csecsemőt. Édesanyja agyhalottá vált, amikor a magzat még csak tizenöt hetes volt. Túlélt számtalan fertőzést, vérmérgezés miatt az anyai szervezet keringési összeomlását, majd annak újraélesztését.

A gyógyítás kapcsán kereste meg levelével Dr. Fülesdi Béla orvosprofesszor, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum, az EMMI Egészségügyi szakmai Kollégium elnöke Dr. Barna Gábor egyetemi tanárt, a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének vezetőjét, aki a boldog emlékű Bálint Sándor munkásságának szellemi folytatója. A levélben szereplő pap: Horváth János címzetes kanonok plébános Kállósemjénben.

A levél lényegét itt közöljük. (t. s.)

Az új evangelizáció útjai

Nem sokkal azután, hogy fiatal férjként – hamarosan édesapaként – engedtem Isten misszióba szólító hívásának, mély válságba kerültem. Új munkahelyemen, a Lélek és Élet Alapítványnál jól haladtunk ugyan tanúságtevő könyveink kiadásával, de másik területünkön, a közösségi evangelizáció terén nem voltunk túl hatékonyak. Vajon miért nem jönnek többen Istenhez, amikor a vele való találkozás olyan valóságos, olyan csodálatos? Mit csinálunk rosszul?

Belső sürgetést éreztem, hogy imádságban járjak a dolgok végére. Lemondtam kisközösség-vezetői szolgálatomról, mivel úgy éreztem, visszavonulva kell keresnem Isten útmutatását. Közben rövid egy év alatt nagy lendülettel induló könyvkiadói tevékenységünk is csődbe ment a papír árának drasztikus megemelkedése miatt.

A magyarországi apostoli nuncius a L’Osservatore Romano magyar nyelvű válogatásáról

Mostani lapszámunktól, vagyis az új egyházi év kezdetétől az Új Ember mellékleteként kéthetente magyar nyelvű válogatást közlünk a L’Osservatore Romano című vatikáni közéleti-kulturális napilap cikkeiből. Ebből az alkalomból beszélgettünk hazánk apostoli nunciusával, Alberto Bottari de Castello érsekkel.

– A magyar válogatás elindulása a vatikáni lap számára is jelentős esemény. Nuncius úr miben látja az Osservatore Romano jelentőségét?

– Egyetemes rálátást ad az egész világra, és nemcsak az egyházzal kapcsolatos tények, hanem a világ eseményeinek tekintetében is. Az Osservatoréból olyan hírekhez is hozzájutunk, amelyekhez egyébként nehezen férnénk hozzá más lapokból, így például a déli földteke országaival kapcsolatban.

Világ-nézet katolikus szemmel

Sokszor emlegettem már egyik kedvenc kézikönyvemet, amely szinte történelmi értékű. A könyvkiadás és -terjesztés mai körülményei között szinte hihetetlen, milyen esemény volt a magyar katolikus életben, 1957 igazán nem jó emlékezetű évében Radó Polikárp bencés professzor könyvének, Az egyházi évnek megjelenése. A korábban csak néhány elavult ima- és hittankönyv megjelenését engedélyező kommunista diktatúra először tette lehetővé – ha igen szerény példányszámban is – egy katolikus könyv megjelenését. Aki hozzájutott, akkor is megvette tizenkét forintért, ha korábban igénye sem volt rá.

Mozaikkövek az erkölcstanhoz

Aquinói Szent Tamás már a XIII. században összetettebbnek látta a lelkiismeretet, mint sok mai felnőtt, akik szerint az nem más, mint ami „megmondja a jót, tiltja a rosszat”. Talán már az elsőáldozóknak sem volna szabad ennyire leegyszerűsíteni, s pusztán egyfajta „funkcióként” beszélni a lelkiismeretről.

 Tamás a lelkiismeretnek két szintjét különbözteti meg. A Teremtő kezéből mindenki úgy kerül ki, hogy lelkiismeretébe bele van írva a legalapvetőbb erkölcs, az úgynevezett „természetes erkölcsi törvény”. A lelkiismeretnek ezt a veleszületett, felsőbb szintjét Tamás synteresisnek (megőrzés) nevezi. Ez azért felelős, hogy az alapbelátásokat készen tartsa, az életet alapvetően beirányítsa. Nevezhetjük ős- vagy alap-lelkiismeretnek is. Franz Böckle ezt így határozza meg: „Az őslelkiismeret az emberi szellem természetszerű, veleszületett magatartása, alapbeállítottsága az igazra, a jóra, végső soron Istenre.”