Ma már nemcsak a templomokban, de szinte minden otthonban helyet kap a decemberi várakozás idején az adventi koszorú. De talán nem mindenki tudja, kinek is köszönhetjük ezt a hagyományt. Az első adventi koszorút Johann Hinrich Wichern (képünkön) evangélikus lelkész készítette. Wichern egy árvaházat vezetett Hamburg közelében. A reá bízott gyerekeknek kívánta szemléltetni, milyen hosszú is az a szent idő, amely alatt felkészülhetünk Jézus születésére.
A fogékony
Másfél éves unokámmal templomba mentünk. Csodálkozott a szép világításon, nézegette a szobrokat, festményeket, mosolygott az emberekre. Időnként megsimította az arcomat, csillogott a szeme. Csendben végigülte a szentmisét. Kifelé menet odahajolt hozzám, és azt mondta: „Jó volt a zene.”
Korányiné Nagy Katalin,
Kecskemét
Miután a balkonládából kiszedtük a muskátlit, valamit ültetni kellene a helyére, hogy télen ne legyen kopár az erkélyünk. Erre „találták ki” a díszkáposztát.
Az őszi veteményeskert csipkés-fodros ruhába bújt balerinájának is nevezhetnénk a díszkáposztát. Hosszú botanikai nevét (Brassica oleraceae convar. acephala nana) annak köszönheti, hogy a közönséges káposztát addig nemesítették, szelektálták, míg magára nem öltötte mostani díszes ruháját. Színek szerint is válogathatunk.
A Gergely-naptár életbelépése előtt december tizenharmadika a fény születésének napja, vagyis az esztendő legrövidebb napja volt. A Luca név a latin lux vagyis fény szóból ered. Számos hiedelem kötődik ehhez a naphoz. Bálint Sándor írja Ünnepi kalendáriumában, hogy „Luca napja méhében hordozza az új esztendő reménységeit, de gondjait, próbatételeit is. Tele van főleg asszonyi kezdeményezésekkel és változatos tilalmakkal, amelyeknek hatása, következménye azután az egész új esztendőben érvényesül.”
Váratlan régészeti lelet megtalálásával zárult a Herman Ottó Múzeum április óta tartó ásatása. A miskolctapolcai barlangfürdő előtt egy, a XI. században épült kör alakú templom falaira bukkantak. A történészek több mint száz éve keresik a városnak is nevet adó Miskolc nemzetség monostorát, amely az 1500-as évek harcai során pusztult el.
Rendíthetetlen nyárpártiként az emberiségnek azon hányadához tartozom, akik számára komoly fejtörést okoz, ha egy tízes listán fel kell sorolniuk a tél örömeit. Talán, ha hatig eljutok. De abban a hatban már eleve benne van a név- és születésnapom. A lajstrom bővíthető az adventtel, a karácsonnyal, esetleg az első hóval. No és a korcsolyázással. Ez utóbbi olvastán bizonyára mások is felkapják a fejüket. A budapesti korisok már november derekától hódolhatnak szenvedélyüknek, hiszen megnyitotta kapuit a budapesti Városligeti Műjégpálya. Az impozáns környezetben már régóta siklanak ilyentájt a fiatalok és a lélekben örökre ifjak. De vajon mióta is?
Van még jó hírünk
Mostanában még karácsony közeledtével sem várhat az ember jó hírt Betlehem városából. Ezúttal mégis akár kisebb szenzációnak is beillő értesülés jutott el hozzánk: a keresztény Vera Baboun lett a város polgármestere (képünkön). Nem az számít rendkívüli eseménynek, hogy a palesztin fennhatóság alatt álló szent város élére keresztény vezető került, hiszen ez már máskor is előfordult. Példa nélkül áll azonban a palesztin közéletben, hogy nő foglalja el a polgármesteri széket.
A korral jár
Egy alkalommal négyéves Áron unokámra vigyáztam. Egy ideig jól eljátszott egyedül, majd elkezdett sírni és jajgatni. Még a szomszédasszonyom is meghallotta. Meg is kérdezte tőle: „Miért sírsz, Áronka?” „Mert unatkozom, és haza akarok menni” – felelte ő. Erre a szomszédasszonyom: „Kisgyerekek nem szoktak unatkozni.” Erre Áron kihúzta magát, és így felelt: „De én nagy gyerek vagyok!” Végül azért megvigasztalódott.
Skultéti Pálné,
Érd