Lelkiség

Bármennyire furcsa lehet a világ számára, görögkatolikus egyházunkban szeptember 1-jével kezdjük az új esztendőt. Ősi gyökerekkel rendelkezik ez az egyházi döntés. Zsolozsmáskönyvünk felsorolja az indokokat is. „Az új évet egyházunk három okból kezdi szeptember 1-jével: a) mert az Ószövetségben is ősszel kezdték az új évet; b) mert a természet új éve szintén ősszel kezdődik a jövő évi növények magvainak elvetésével; c) mert a hagyomány szerint Krisztus Urunk e napon kezdte meg nyilvános működését, midőn a názáreti zsinagógában Izaiás próféta e szavait: »Az Úr lelke énrajtam, mivelhogy fölkent engem az Úr« (Iz 61,1) értelmezve, nyilvánosan kijelentette, hogy e jövendölés őbenne teljesedett be.”

Mt 18,15–20

A mai evangélium és az olvasmányok a testvéri figyelmezetésről szólnak. De vajon reális-e, megengedett-e ez a mai világban? Hiszen, nézzünk körbe, mintha alapjában lenne megkérdőjelezve a másik emberért viselt egyéni felelősség, mintha a „szabadsága” eleve kizárná azt, hogy kihívás elé állítsam. Elmegyünk az utcán a szemetelő mellett, nem merünk rászólni a buszon hangoskodóra, ahogy tanárként vagy szülőként nem lehet rászólni a gyerekre sem, civilként a politikusra sem. Az evangéliumi út ezzel élesen szemben áll: nekem nem lehet mindegy, hogy mi történik a másik emberrel. A keresztény társadalmi tanítás szerint felelősségem van iránta, hiszen mindenki közösségben tud csak növekedni, illetve a nem növekedő ember lehúzza magával a környezetében élőket. Ahogy az olvasmányban Ezekielnek mondja az Úr: „ha te nem teszel semmit, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, az istentelen vétke miatt hal ugyan meg, de vérét tőled kérem számon”.

Katekézis a liturgiáról

Liturgikus életünk világában talán a szentségekkel kapcsolatosan szorulunk rá a leginkább arra, hogy újból és újból elgondolkodjunk azon, mik is ezek, és mire jók nekünk. Valamennyi liturgikus cselekményünk közül a szentelményekkel való kapcsolatunk van a leginkább kiszolgáltatva például a babonaság vagy az „üres szokás” veszélyének. Megáldatjuk a pappal a tárgyainkat, szenteltvizet hintünk valamire, áldást kérünk. De vajon tudjuk- e, miért is tesszük, és mi történik ilyenkor a megáldott tárgyainkkal?

Görögkatolikus egyházunk új évének első nagy ünnepét szeptember 8-án tartjuk: Szűz Mária születésére emlékezünk ekkor. De nem csupán emlékezünk, hanem „fényesen megünnepeljük”, a legnagyobb ünnepek módjára. S már ekkor – ezen első alkalommal – rácsodálkozhatunk a Mária és Jézus között meglévő szoros kapcsolatra. Az ünneplésben, a liturgikus szövegekben éppúgy elválaszthatatlanok egymástól, mint az Istenszülő- ábrázolásokon.

Szeptember 9.

Gazdálkodó szülők gyermekeként Észak-Franciaországban, Croth-ban született 1803. szeptember 18-án. Jacques orvosnak tanult, bár vonzódott a papi pályához is. Végül mégis az előbbi mellett döntött, 1830-ban kapta meg az orvosi diplomát. Saint- André-de-l’Eure és Ivry-la- Bataille községekben kezdett praktizálni. Egy csaknem végzetes kimenetelű baleset után felülvizsgálta a hivatásáról szóló döntését, és belépett a Saint Sulpice-i szemináriumba. 1838-ban szentelték pappá. Két évig plébánosként tevékenykedett. Ám ő még aktívabb missziós szolgálatot szeretett volna végezni, ezért belépett a Szentlélek Kongregációba.

Szeptember 3.

Nagy Szent Gergely pápáról elsősorban liturgikus és egyházzenei reformjai jutnak eszünkbe. Ez főként annak a képnek köszönhető, amely a középkorban alakult ki róla, amikor is a legolvasottabb egyházi szerzők közé tartozott, s VIII. Bonifác negyedikként a nagy nyugati egyházatyák közé sorolta.

Pápasága azonban ennél is mélyebb változásokat indított el, közvetve az egész korabeli társadalom berendezkedésére hatással volt. Gergely, aki régi római arisztokratacsaládban született, közigazgatási pályára készült. Harmincéves kora körül, 572–73-ban már a város legmagasabb közigazgatási hivatalát bízták rá: Róma prefektusa lett. Ebből a pozícióból jól átláthatta a város, sőt egész Itália helyzetét is. A VI. században Rómát szinte megszakítás nélkül járványok, éhínség és nyomor sújtotta. A félig pogány, félig ariánus longobárdok 568-ban betörtek Itáliába, meghódították Ravenna környékét, a Római Hercegséget és néhány, Rómától délre fekvő területet.

Katekézis a liturgiáról

A liturgiáról szóló zsinati katekézis a szentmise végiggondolása után a szentségek és a szentelmények értékeire, mibenlétére hívja fel a figyelmet (Sacrosanctum concilium, 59–61. pont). A két liturgikus és kegyelmi valóság, bár teológiai értelemben más jelentőségű, célja közös: az ember életének teljes megszentelése, vagyis Jézus életében való teljes megmerítése.

A görögkatolikus egyház liturgikus naptárában Keresztelő János fejvétele az egyházi év utolsó nagy ünnepe, amelyet augusztus 29-én tartunk. Alapvetően a vértanúságról szól ez az ünnep, hiszen a szent liturgián felolvasott evangéliumi beszámoló szerint (Mk 6,14–30) az utolsó nagy prófétának életével kellett fizetnie az igazsághoz való ragaszkodásáért. Ám mégsem egy tragédiába fulladt élet története ez, hiszen az egyház csaknem kétezer év után is megemlékezik róla, ünnepli, és példaképként állítja az emberek elé. Vértanúság és dicsőség. Az ünnep fő énekének most ezt a két gondolatát állítsuk szemünk elé!