Lelkiség

Görögkatolikus lelkiség

Az egyház nem csak az állandó „Eucharisztia”, vagyis „hálaadás” állapotában él, hanem az állandó „epiklézis”, vagyis „Lélek-hívás” állapotában is. Görögkatolikus egyházunkban ennek egyik világos kifejeződési formája a nappal harmadik órájára – vagyis délelőtt kilenc órára – előírt harmadik imaóra végzése. Igaz, hogy a Szentírás nem jelzi, hogy a pünkösdi eseményben a Lélek kiáradása kilenc órakor történt (ApCsel 2,1–13), ám hagyományunk ezt ősi időktől fogva így tartja. Emellett azonban nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy Jézus Krisztus húsvéti misztériumának egésze és részletei is benne rejtőznek a szertartásban. Csak helyes szemléletmóddal fel kell fedezni bennük.

Október 21.

Kölnben, a Szent Orsolya-templomban van egy IV. vagy V. századból származó felirat, mely szerint egy Clematius nevű ember ezen a helyen, ahol szüzek szenvedtek vértanúságot, templomot építtetett az ő tiszteletükre egy korábban már ott állt, de leégett szentély helyén. Szent Orsolya tiszteletének első bizonyítékai a VIII–IX. századból valók. Legendájának több változata ismert, de történelmileg semmi hiteleset nem tudunk. Egyes források még Orsolya nevét sem említik, csupán szüzek egy csoportjának vértanúságáról szólnak. Annyi azonban a régre nyúló tisztelet alapján valószínű, hogy Kölnben Istennek szentelt életet élő nők haltak meg hitükért. Haláluk időpontja is bizonytalan – a különböző írók más-más dátumot jegyeztek fel. Volt, aki 238-ra, más 640-re tette, de a legvalószínűbb, hogy valamikor a IV. században történt.

(Mt 22,1–14)

A Vág folyón eveztünk. Lemenőben volt a nap, fáradtak voltunk, a gyerekek már csak nyűgösen pancsoltak az evezővel, ideje volt kikötni, táborhelyet keresni, sátrat verni. Ezért, utolsó erőimet összeszedve, egy gyors vágtával jócskán megelőztem őket. Egy lankás partnál kiszálltam, s elindultam befelé. A bokrokon túl tárult elém a csoda: a pazar virágszőnyeg. Rá sem mertem lépni. Mint Petőfi Sándor a Tiszánál: „Ottan némán, mozdulatlan álltam, / Mintha gyökeret vert volna lábam”. Nincs az a királyi felség, királyi vendég, akit ilyen pompával fogadnak. Kosztolányi Dezső utolsó verse, a Szeptemberi áhítat kérdései jutottak eszembe: „Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket? / Ki fényesít eget és hegyeket? (…) / Ki tette ezt?” Válaszként a királyi menyegzőről szóló példabeszéd bevezető szavai érkeztek: A király „menyegzőt készített az ő fiának” (Mt 22,2), a „mennyei Király, a mindenható Atyaisten” az ő egyszülött Fiának.

Katekézis a liturgiáról

A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója, a Sacrosanctum concilium egy egész fejezetet szentel a zsolozsma liturgiájának (IV. fejezet, 83–101. pontok). Érdemes e fejezetnél hosszabban elidőznünk, s tegyük ezt a zsinati szöveg felosztásától némileg eltérve.

Görögkatolikus egyházunkban az október 11. és 17. közé eső vasárnapon a VII. egyetemes zsinat szent atyáit ünnepeljük. Ők voltak azok, akik az ikontiszteletnek – sőt, egyáltalán: a szentképek tiszteletének – létjogosultságát megalapozták az egész egyházban. Az egyik himnuszunk így emlékezik meg róluk: „A föld kerekségéről Nicea fényes városába gyülekezett, isteni ihletettségű atyák imádságos emlékét hív áhítattal ünnepeljük.”

Október 19.

Kanadai vértanúknak azt a nyolc francia jezsuitát – Daniel Antalt, Garnier Károlyt, Lalle mant Gábort, Brébeuf Jánost, La Landei Jánost, Jogues Izsákot, Chabanel Natalist és Goupil Renatust – nevezzük, akik a kereszténység második misszióját vezették a huron indiánok között. A franciák 1603-ban léptek Kanada földjére. Ferences misszionáriusok 1615-ben és 1622-ben már próbálták téríteni a huron indiánokat, de sikertelenül. 1625-ben jezsuiták indultak Kanadába.

Mt 21,33–43

Ahogy közeledünk az egyházi év végéhez, úgy közeledik a Máté-evangélium Jézus földi élete végső eseményeinek, halálának és feltámadásának leírásához. Jézus még egyszer felmegy Jeruzsálembe, hogy ott meghirdesse az evangélium örömhírét: azt, hogy az ő eljövetelével eljött közénk az Isten országa. Jézus tudta, hogy ez az út a halálához fog vezetni, de tudatosan elvállalta az Úristen szenvedő szolgájának szerepét, melyet Izajás könyve hirdetett meg: „Őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; az ő sebe által gyógyultunk meg; kivetették az élők földjéből, népem vétke miatt sújtották halálra. Halálra adta életét, sokak vétkét viselte, és a bűnösökért közbenjár” (Iz 53,8–12). Izrael népének vallási vezetői ekkor már elhatározták, hogy a kellemetlen prófétát, Jézust elteszik láb alól. Most, hogy Jézus felment Jeruzsálembe, ellenségeinek főhadiszállására, itt az alkalom, hogy végezzenek vele. A mai evangéliumban leírt példabeszédben Jézus beleilleszti saját sorsát az üdvtörténetbe.

Katekézis a liturgiáról

A zsolozsmáról szóló zsinati tanítás két fontos igazságra hívja fel a zsolozsmázó hívő figyelmét. Az egyik a napszakokhoz való ragaszkodás, vagyis az „órák igazságának” alapelve, a másik a zsolozsmázó benső, szívbéli egysége a végzett liturgiával. A zsinati konstitúció nyomán megszülető zsolozsmáskönyv, az Imaórák liturgiája részletesen közli azokat a teológiai igazságokat, amelyeket az egyes imaórák hordoznak; ezek az igazságok csak akkor tudnak a maguk erejével „betörni” az imádkozó szívébe, ha az adott imádságot akkor végzi, amikor annak ideje van.