Lelkiség

Szent Bernadette csillagképe

A gascogne-i kisváros, Orthenez pálmás utcáival, sziklás kis folyójával mintha a közeli Lourdes kapuja lenne. Itt élt jó ideig, s halt meg a katolikus poéta, Francis Jammes a múlt században. Rózsafüzérciklusából egyetlen sor, a megfeszíttetés titkából: Négy égtájért, mely megfeszíti a Világot (…) Üdvözlégy, Mária…

A völgyi házsorok, mint fehér rózsák: Lourdes utcái. Egyetlen „sarkpont” az égtájakból, amely segíti fenntartani a düledező világot. Különös érzés fog el, amikor Sík Sándor sorait olvasom: Ó Máriák, / Besnyőn és Somlyóban és Pócson és Cellben, / Lorettóban, Lourdesban, Fatimában, a Kármelen és Athoson, / Guadalupén és Nagasakiban, / akiknek arca elé ezerével özönlik az emberiség (…).

Lourdes-ban egy tizennégy éves leány látomásai annyi örömet- gyógyulást és – kételyt okoznak 1858 óta! Kételyt azoknak, akik az észelvűség rideg parancsaival közelítették/közelítik meg a helyet, nemegyszer cinikus hányavetiséggel. A környezet panorámája kétségtelen ellentmondani látszik mindenféle egyszerűségnek, egy kislány történetének, aki azon a februári napon száraz gallyat gyűjteni indult. Cipőjét húzta le éppen, hogy átkeljen a hideg folyón, amikor léghuzatot érzett. De a fák nem mozdultak. S amikor a „szép Hölgyet” a barlangban meglátta, maga is kételkedett látomásában…

A Gave vízzenéje, az ezer meg ezer énekhang, később: gyertyafény arra a másik „ellentmondásra” utalnak, amelyet ma „ártatlan hitnek” nevezhetünk. Lehet ez törékeny, mindig virrasztásra késztető, ám hozzá képest minden más törékenyebb. Hogy mennyire így van, elég végigtekinteni csupán a hétköznapok zarándoklatain. Már a bejegyzett számok vallanak.

Bevezetés a templom misztériumába (XX., befejezõ rész)

Az ősegyházban a királyi menyegzőre szóló meghívás mintájára gyakran személyesen hívták meg a híveket a Bárány menyegzőjére, a szentmisére. Később harsonával (tuba) jelezték a liturgia kezdetét. Szent Pachomius előírta a szerzeteseinek, hogy ha a harsona hangját meghallják, azonnal hagyják el cellájukat.

Elsősorban kolostorokban kezdték használni a csengőket, hiszen ott napjában többször kellett jelzést adni a napirend szerint következő tennivaló (felkelés, zsolozsma, étkezés stb.) idejének elérkeztére. Minél nagyobb volt a kolostor területe, annál nagyobb csengőket kellett készíteni. Így alakultak ki a harangok. A későbbiekben a harangokat a plébániai gyakorlatban is bevezették. A templomtorony építésének elsőrendű célja minden valószínűség szerint éppen a hívek összehívására szolgáló harang(ok) elhelyezése volt. (Kolostori harangról Falgencius karthágói diakónus tesz említést először, plébániai harangokról pedig Tours-i Szent Gergely). Az új harang megáldását a püspök végzi, s ez hangsúlyozza a harangszó jelentőségét.

Ha a szinoptikusok (Márk, Máté, Lukács) evangéliumát olvassuk, az a benyomásunk, hogy Jézus lépten-nyomon csodákat művelt: rövid, olykor villanásnyi beszámolók szólnak be ezekről s a körülöttük fölburjánzó várakozásokról, vitákról. János Jézusnak csak hét csodáját mutatja be, többnyire meglehetősen részletesen, teológiai tanulságaikat is kibontva. Ezek közül az utolsó Lázár föltámasztása. A róla szóló elbeszélést az ötödik nagyböjti vasárnap evangéliumaként olvassuk.

Az esemény színhelye, Betánia kis falu Jeruzsálemtől alig háromnegyed óra járásnyira. Mária és Márta megüzeni Jézusnak, hogy testvérük, Lázár, akit Jézus „nagyon szeret”, súlyos beteg; jöjjön, segítsen rajta. Jézust mintha nem érné meglepetésként ez a hír. Nem siet barátjához, tudja, hogy már meg is halt, még vár egy darabig – de habozás nélkül elindul, hogy az alvót álmából fölébressze. Pedig tanítványai arról beszélnek, hogy Jeruzsálemben ellenséges indulatok kereszttüzébe kerül majd. A halottat életre kelti, míg ő maga kész arra, hogy vállalja a halált.

Itália és Spanyolország a keresztény megújulás központjai voltak addig, amíg IV. Henrik trónra nem lépett 1590-ben. Ettől kezdve Franciaországé a főszerep az egyetemes egyház történetében. Amikor a Napkirály veszi át „a világ legszebb birodalmát”, már két nemzedék szentjeinek örökségét élvezi. A kezdetkor gyöngyöző lelki forrást, a misztikus teológiát Szent Ágoston szelleme és a keresztény humanizmus táplálja. A modern lelkiséget ez a teológia határozta meg: „magasztalja a megtestesült Krisztus misztériumát”, amely egyedül képes transzcendálni az embert. A vallásosság erénye a „tiszta szeretet”. Az eltúlzott egyéni buzgalom, az édeskés ikonográfia az égi és földi dolgok természetes összetartozásában elhajlásokat jelentett. Jeles egyházi személyeknél nyoma sincs a negédességnek, mivel közel voltak az „élő vizek” forrásához.

Ha jelképekről beszélünk vagy írunk, egy-egy eszméről elmélkedünk. Az embert vizsgáljuk s a láthatatlan valóságot láthatóvá tévő formákat. Valójában a teológiai szépség fontos kifejezőeszközét leljük meg, amely a Teremtő ajándéka. Méltán állapítja meg Dávid Katalin művészettörténész, hogy az a történelmi folyamat, amelyben elvesznek a jelképek, botrányokhoz vezet; a XX. század ezt világosan megmutatja. „A szakralitás az ember eredendő összetevőjének a része – írja –, csonka életet él, ha nem töltheti fel vele szellemi, lelki, testi életét, vagyis ha emberi méltóságát nem táplálja a szakralitás,” amelynek elemi része a szimbólum. „Az üdvtörténetnek nincs olyan mozzanata, amelynek jelentését ne közvetítené valamelyik jelkép.” Szentek életét olvasva sem szabad erről megfeledkezni. Tudni kell, hogy valamennyi jelképnek messzi múltba nyúló története van, útjelzők a lélek világához. „Ősi létezők, mint a gondolkodás, érzés, vagy bármi, ami emberségünk kritériuma.” Példa erre a messzi múltból Szent Borbála is – jelképeivel, legendáival. Ez utóbbiakról Erdő Péter bíboros mondta: „Nem riportok vagy helyszíni közvetítések, hanem inkább drámai helyzet emlékei. Olyan helyzetekéi, amelyekben a keresztény hit üzenetét ismeri fel élete számára.”

Ima Boldog Meszlényi Zoltán közbenjárásáért

XVI. Benedek pápa tavaly július 3-án jóváhagyta azt a dokumentumot, melyben elismeri Meszlényi Zoltán Lajos esztergomi segédpüspök vértanúságát. Mártír püspökünket ünnepi szentmise keretében avatta boldoggá az esztergomi bazilikában 2009. október 31-én Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek és Angelo Amato érsek, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának prefektusa.

A primícia latin szó, az első termést jelenti, az egyházi szóhasználatban mindenkinek a frissen szentelt papok újmiséje jut az eszébe, ami júniusban különösen is időszerű. Ahogy a termés „zsengéjét” áldozta fel az Ószövetség embere Istennek, úgy ma is fontosnak tartjuk mindazt, ami „első” az életünkben. Például arra is figyelünk, hogy mikor veszünk fel egy ruhát először (a templomba megyünk vele), emlékezünk a gyermekünk első szavára, és az sem mellékes, hogy mit tesz az új házaspár az első napján. Hát még milyen fontos az, amikor a pap, sokéves készület után, végre elõször áll az oltárhoz, hogy a nagy hálaadó imádságot elmondja, és bemutassa a legszentebb áldozatot.

A Teréz Misszió országos találkozójáról – A Teréz Misszió létrejöttének története már-már legenda. Több mint húsz évvel ezelőtt egy francia hölgy, Charles asszony levelet írt Lisieux püspökéhez: „Házasságom során soha nem született gyermekem, jóllehet mindig arra vágyódtam, hogy pap fiam legyen. Kérem, nevezze meg az egyik papját, s én megígérem, hogy életem végéig mindennap imádkozom érte.” A püspök ezt a választ küldte: „Asszonyom, imádkozzon egy növendékért, hogy pap váljon belőle. A diszkréció miatt csak a keresztnevét adom meg: Bruno.”