Borbála(ág) a XXI. században

Raffaello Szent Borbála képe toszkánai ég alatt igazi olasz hangulatú; a vértanúhoz kapcsolt jelképek közül a háttérben, a dombtetőn álló torony talán Sant Gimignanóból, a szép tornyok városából az egyik. A fej fölött a fénykör mintha a teljes föld körrajzolata lenne; a ruha drapériája, a homlok szalagpántos éke, az arc meditatív zártsága csodálatos egységet alkot, s a háromszög-komponálás kötelezvénye is jelentkezik. Égi és földi összetartozásában ha szépségeszményről szólunk, népi archaikus imádságot is idézhetünk: Szent Borbála az égbe / Könyékig van vérbe. / Arany haja leeresztve, / Vasrudakkal lecsípetve. Tartalmában nem idegen ez a reneszánsztól sem.

A „kétféle” kultúra az inspiráció erejével tökéletesen ugyanazt mondja: a belső égi magaslatát, amely a formák dekoratív vagy nagyon is erős vonalait érzékeltetve, a megdicsőülés új teremtményi állapotába vezeti a szemlélődőt. Az imádság ebben az esetben egyrészt a krisztusi kínok teljességére utal, másrészt a legendásan-mesésen hangzó „aranyhajú”, s a „vasrudak” a magas költészet metaforarendszerében irigyelhető poétikai fejlemények.

Borbála az európai kultúrában ilyen érzékenységgel kapott helyett irodalomban, festészetben, népi jámborságban. Életrajzírója megjegyzi: „Minden történetkritikai megállapítás ellenére fény és vonzerő árad Szent Borbálából! Szír, örmény, görög, latin nyelvű legendák beszélnek róla már jóval a VII. század előtt, amely századhoz a szentkultusz felvirágzása köthető. Ebben a messzeségben még csak a bibliai város tornya látszik igazán, meg Konstantin és embereinek fegyvervillogása a milviusi hídnál, Rómában, amikor feltűnt a kereszt jele, és Maxentius holtan feküdt a folyó partján. Borbála (Barbara, a Barbarus – barbár – nőnemű változata), Dioscorus(?) leánya ekkor hat esztendeje örök álmát aludta; talán Rómában szenvedett mártíromságot, s elképzelhető, maga Raffaello is ezért helyezi alakját ősi etruszk földre.

Temesvári Pelbárt, a Pomerium szerzője a jól ismert Érdy-kódexben Maximianus császárról ír, vagyis Constantinus elődjéről.

Sötét évek következtek; ez időben félthette Dioscorus a leányát Jézus hitétől, és toronyba záratta. A legenda „kanyarulata” különös: Borbála Alexandriába ír levelet a kor kiváló tudósának: Órigenésznek. S amint keveredik a legenda a valósággal, azok a mozzanatok jelentkeznek, amelyek nem a fantáziát, hanem a hit tartományát és a szimbólumokat jelentik, amelyek kezdettől fontos szerepet töltenek be a kereszténység életében. Borbála lakótornya – apja jóvoltából – fürdőházzá bővül, de ő a két ablak mellé harmadikat is vágat a Szentháromság „emlékezetére”, amelynek „rokona” az a jelkép, amely a középkor végén megjelenő, Oltáriszentséget őrző edény háromablakú torony formája. Később ezért kapott Borbála kelyhet a kezébe abban a reményben, hogy nem hagyja el végórájukban a hozzá fohászkodókat. A hagiográfiai továbbélés jeles példája az a településnév, amely Scultourként vált ismertté a XVIII. századi Bánátban, francia bevándorlók jóvoltából. A millennium után kapta a Szentborbála nevet, mivel a településnek volt egy középkori tornya. Hogy miért védőszentje Borbála a bányászoknak, valójában a folklór, a ponyvairodalom „magyarázhatja” meg képletesen. Olyan európai verseslegenda-feldolgozás, amelyet Andrásfalvy Bertalan fordított magyarra. A kislányt nevezi az ismeretlen szerző a bányászok megmentőjének a gonosz apa ellenében, aki nem törődött a saját bányájában foglalkoztatottakkal. Igazi XX-XXI. századi szociális téma, annak megerősítésére, hogy az egyház a nép körében kezdettől a szociális kérdések gondozója.

Ha igaz, amit a modern líra atyja: Charles Baudelaire ír, hogy „jelképek erdején át visz az ember útja”, már afféle karácsony-előzetes a Barbarazweig, a borbálaág, amely Mózes könyvéből Áron vesszejét tarthatja ősmintának, vagy az egyházatyák nyomán – Jessze zöldágának: Jézus Krisztus előképének, amint Gyöngyöspata páratlanul szép oltára jelzi.

A költészet népi finomságát igazolja (Borbála torzulásmentes kultuszának hajdani virágzását, a vértanútudat jelenlétét a kereszténységben) a Borbála estjén tányérka közepére állított pohár. Köré búzaszemeket raknak, melyeket rendszeresen meglocsolnak. Amikor a kihajtott szálak túlnőnek a pohár szélén, a pohárszint magasságára nyírják. Ádám-Éva estjén a pohár köré fenyőgallyat helyeznek, a pohárba szentelt olajat töltenek, lámpabelet tesznek. Éjféli miséről hazaérve a család meggyújtja a jelkép-tartalmú mécsest, és az Úr megjelenéséig: vízkeresztig égve hagyja.

Ami már a múlté, még jelenné tehető, s aki még érzi, mit ér egy-egy szimbólum e hanyatló századvégen, tudja: az iménti ág ma is lehet a folyton zsendülő élet üzenete, a valóság öröm-pillanatainak összefogott lángja – „a mélység és Isten között”.