Ha megkérdeznék, melyik fundamentumra építettem a Szent Ferenc Alapítványt és kétezer-kétszáz gyermekből álló nagycsaládomat, akkor biztosan azt mondanám, hogy az evangéliumi történetre.
Szent János apostol és evangélistát egyházunk a „teológus” díszítő jelzővel tiszteli, mivel „megtanított minket a Szentháromság igaz dicsőítésére” (vecsernyei himnusz). „Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek…” – a hódolat szavai újra meg újra ismétlődnek az imádkozó ember ajkán.
Még a XX. század spirituális irodalma is hajlamos volt arra, hogy kegyes történetekkel leplezze el a szentek arcát. Igaza van annak a hagiográfusnak, aki azt írja, hogy „a hagyomány többnyire tipizál, egyetlen jellemző vonást ragad meg és emel ki, azt az egyet nagyítja föl a többiek rovására, és ezzel megfosztja hősét az élet gazdagságától”.
A Didakhé tanúsága szerint a zsidóságból megtért keresztények magukkal hozták a napi háromszori imádság gyakorlatát: ennek magja a keresztények legősibb, Krisztustól kapott imája, az Úr imádsága.
A vasárnapi evangéliumban Jézusnak a két fiúról szóló példabeszédét halljuk (Mt 21,28–30). Az apa kérésére az első fiú nemet mond, de aztán megbánja, és mégis kívánságának megfelelően cselekszik. A második fiú azonnal egy büszke igent mond, de aztán mégsem teljesíti az apa kérését. A példabeszéd üzenete világos: nem a nagy szavak, hanem a tettek számítanak.
Őszidőben vetések idején Kesztölc határában, a Pilisben jártam. Idős gazdaemberrel találkoztam, aki már nem fogta „az eke szarvát”. Beszédbe elegyedtünk.
Gyakran keresnek bennünket különféle ügynökök, akik szeretnének megnyerni valamilyen ügynek, pártnak vagy szervezetnek, vagy el akarnak adni nekünk valamit, s lelkesen ecsetelik, milyen előnyökkel jár, ha igent mondunk.
A zsoltárok imádkozási módját – legalábbis közösségi szinten – meghatározza az elnevezésük. A héber tehilim kifejezés (zsoltárok=tehilim) szó szerinti jelentése: „a dicséret énekei”, míg a görög pszalmói, amelyből a szláv nyelveken keresztül nyelvünkbe érkezett a zsoltár és a zsolozsma fogalma, hárfára (húros hangszerre) írt énekeket jelent.
