Az önmegtagadás nem megsemmisülés

Hízelegnek énünknek, mert valamire számítanak. Ha belépünk egy szórakozóhelyre, azzal fogadnak: „Érezd jól magadat!” A tanár arra buzdítja diákját, hogy képezze magát. A színésznek azt mondja a rendező: „Fejezd ki magadat!” A filozófus arra tanít: „Ismerd meg magadat!” Jézus azonban a hozzá jövőknek azt mondja: „Tagadd meg magadat!” Az Úr ezekkel a szavakkal a szeretetből eredő drámai feszültségre hívja fel a figyelmet. Az emberszerető Isten Fia személyében eljött a mi világunkba, a halál világába, hogy részesedjék a halálban. Az élő Isten eljövetele által megszűnik az ember szolgasága. A fogva tartó bilincsek – a gonosz, a bűn, a halál és minden formája – összetöretnek. A kereszt az Új Teremtés óráját jelzi.

A Krisztusban való feltámadást azonban csak úgy érhetjük el, ha meghalunk egocentrikus énünk számára. Az igazi szeretet megköveteli, hogy haljunk meg az individualizmus, az önszeretet és az öntételezés számára, mert csak így ismerhetjük meg Krisztust és feltámadásának erejét (Fil, 3,10). Ez az alapvető keresztény igazság elfogadhatatlannak, sőt rettenetesnek tűnik a modern bálványok előtt hódoló embernek. Pedig a feltétel nélküli önmegtagadás, az önfeláldozás egyáltalán nem jelenti azt, amitől minden ember fél: megsemmisülést. Ellenkezőleg, amikor az ember túllép önmagán, amikor a „te” szolgálatára rendeli énjét, a szíve eltelik az isteni szeretet kegyelmével és békéjével. Míg az önimádás sötétségbe taszít, az önmegtagadás visszahelyez bennünket a világosság hazájába.

Az elidegenedést, amiről sokat beszélnek napjainkban, nem a modern szociológia fedezte fel, ismeretes volt már a kereszténység kezdeteitől fogva. Ám a kereszténység egyedülálló módon úgy tekint az emberi elidegenedésre, mint Istentől való eltávolodásának elkerülhetetlen következményére. Ezért az ember „helyreállítása” sem valósulhat meg anélkül, hogy vissza ne térne Istenhez. Istenhez térve pedig visszatér természetes állapotába.

Az ember csak akkor lesz képes legyőzni a pusztulástól és a haláltól való félelmet, tudja kinyilvánítani igaz szeretetét Isten és felebarátja iránt, ha Krisztus életének és halálának utánzójaként Vele együtt átment a földről az égbe. „Krisztus keresztje értelmet ad a mi keresztünknek, és hatékonnyá teszi” (A. Schmemann). A szent kereszt ünneplése alkalmat ad arra, hogy az elidegenedett ember Krisztusban felfedezze igazi arcát, alárendelje önmagát Krisztusnak. Aki megtagadja és alárendeli magát Krisztusnak, benne megtalálja igazi önmagát, személyiségének megvalósulását: „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét” (Mk 8,35–36).