Újév napjának első olvasmánya az ároni áldás (Szám 6,22–27). Ez az a bibliai szöveg, amely a legrégebbi épen maradt kéziratokon szerepel. A Krisztus előtti VII. századból két kis ezüsttekercsen maradt fenn az ároni áldás szövegének legrégebbi másolata. Az áldás Isten nevét, jelenlétét hívja le háromszor is. Ezt az áldást kérjük az új esztendőre.
Anzelm, a tudós szent gondolatával érdemes visszatérni kora keresztény századokhoz, amikor annyi vita folyt a Szentháromságról: „Nem kísérlem meg, hogy behatoljak magasságodba, mert nem mérhetem hozzá értelmemet. De szeretném megsejteni azt az igazságot, amelyet szívem hisz és szeret.”
A közvélekedés szerint sikeresebb az, akinek jók az összeköttetései. Könnyebben intézi az ügyeit, és ebből bizonyos előnyei származnak. Persze az összeköttetések hálója másoknak hátrányt is okozhat. Karácsony minden emberi összeköttetés „mellé és fölé” új kapcsolatrendszert helyez: „Krisztus születésével ma az ég és a föld összeköttetésbe léptek.
Karácsony ünnepének evangéliumi szakasza János evangélista prológusa. Az első sorok bölcseleti és spekulatív nyelvezete ne riasszon vissza bennünket a tizennyolc vers figyelmes meghallgatásától, elolvasásától.
Az Ó- és az Újszövetség számos helyen kitér a megbocsátásra. Szabó Xavér ferences szerzetes így vall erről: „A megbocsátásnak és kiengesztelődésnek gyógyító szerepe van az emberek közötti, bűn által megromlott kapcsolat helyreállításában.
Ha II. Szilvesztert a kultúra egyik mesteratyjának mondhatjuk, diplomáciai távlat-gondolkodónak magyar ügyekben is, a XIV. század Orbánját szintén nevezhetjük így. Életszentsége – ez a „hallatlan kivétel” – a gondviselés eszközeként egészen élővé alakította szívét.
Az ószövetségi szentatyák vasárnapján Krisztus őseire emlékezünk, akik nevét a szent liturgia evangéliumaként előírt nemzetségtáblában olvassuk fel. A karácsonyt közvetlenül megelőző, négy napból álló előünnep idején már erről beszél az egyház: „A próféták szózatai most teljesednek: holnap megszületik a mi Istenünk értelem fölötti módon Szűz Máriától.”
Van egy időnként fel-felbukkanó nézet, mely szerint az egyház liturgiája teljes egészében az egyházi közösség alkotása, műve, vagyis liturgiánk nem más, mint közösségi gyakorlat, koreográfia, amely által a Jézus-élményt próbáljuk konzerválni és minden idő és kor embere számára jelen idejűvé tenni.