Isten irántunk való kegyelme

A héber Bibliában többnyire a békével fordított héber šälôm főnév jelzi a rendezett, harmonikus kapcsolatot Isten és ember, valamint ember és embertársa között. A gazdag jelentésárnyalatú szó magában foglalja a jólét, a teljesség (ki- és beteljesedés), az épség és az üdvösség fogalmát is; olyan életet jelent, amelyben öröm és bőség van. A salom szó jelentette mindazt, ami széppé teszi az emberi életet. Ha ez a salom jellemezte rend felborul, akkor az egyénnek és a közösségnek kiengesztelődésre van szüksége, hogy helyreálljon a sértés vagy bármi más következtében megsérült viszony.

Az evangéliumi szövegekben egyszerre van jelen kétféle dinamizmus: az Istentől nyert bocsánat előfeltétele és következménye a mi megbocsátásunknak. Mindannyian átélhetjük azt, hogy a személyesen megtapasztalt megbocsátás életre kelt és tettre sarkall bennünket. A Jézus által tanított mintaimádság, a miatyánk alapvető kérései között is ott találjuk a bűnbocsánatért való esedezést: És engedd el adósságainkat, amint mi is elengedtük a nekünk tartozóknak (Mt 6,12).

Lukáccsal ellentétben Máté evangélista az „adósság” (görögül: hófeléma) szót használja, amely az arámi hóba főnévre megy vissza, ez egyaránt jelent adósságot és vétket. A kép mögött az az elképzelés húzódik meg, hogy az ember Isten előtt adós, tartozik neki. Lukács evangélista ezt úgy fejezi ki, hogy minden ember elveszett. Gondoljunk csak evangéliumának szépen felépített tizenötödik fejezetére: egy férfi elveszít egy juhot a pusztában, egy nő elveszít egy drachmát a házban, majd a „tékozlónak” nevezett kisebbik fiú „elvész” egy tengeren túli országban, a bátyja pedig az atyai házban. Férfi és nő, kint és bent, kisebb testvér és nagyobb testvér, egyre megy: mindenki elveszett. Ahogy az MTörv 15,1–2-ben a hívő izraelita az „Úr miatt” és az „Úrért” engedi el az adósságot, ugyanúgy az imádkozó embernek is meg kell bocsátania, el kell engednie mások tartozását „az Úrért”: mert neki is elengedték adósságát, bűneit.