Élvezem a Nobel-díjas Hermann Hesse kíméletlenül szép regényét, A pusztai farkast. Az erősen keresztény „kísértésű”, filozófiai (főleg keleti) iskolákat megjárt szerző ezt írja e regényében: „Az ember nem kész teremtmény, hanem a Szellem kihívása, távoli áhított és rettegett lehetőség, és hogy a hozzá vezető utat csak apró lépésenként, gyötrelmek és révületek árán járhatja meg, akinek ma bitót ácsolnak, és holnap emlékművet emelnek.”
Nagy karácsonyi családi összejövetel. Csodával határos, hogy a kétszobás lakásban elférünk negyvenhatan. Gyorsan elrendeződik a társaság. A gyerekeket a csillogó karácsonyfás szoba vonzza. Itt luxus a szék, így a felnőtteknek a másik szobában jut hely.
Csörgő levelek novemberi szőnyegén a történelem gyalogösvényei mintha rövidülnének, hogy aztán átíveljenek a végtelenségbe.Valahol ott áll Imre, aki talán egy erdőrészben kapta a halálos sebet…
Amikor a nyugati kereszténység mindenszentek ünnepét üli, a bizánci egyház egy kedves szent párosra emeli föl a tekintetét. Természetesen az összes kanonizált és a csak Isten által név szerint ismert szenteknek is szentel egy külön emléknapot egyházunk, az ünnep dátumának kiválasztásában azonban nem annyira történelmi szempontok, mint mély teológiai megfontolás játszott közre.
Az egyház a konstantini béke beköszöntével már szabadon végezhette istentiszteleteit: az üldöztetés hosszú telét liturgikus tavasz váltotta fel, az egyház istentisztelete szabadon virágozhatott, bontakozhatott, és a kor zarándokainak köszönhetően az egyes egyházi közösségek sokat merítettek egymás gyakorlatából.
A tekintély helyes értelmezése mindig kihívás, úgy személyes, mint társadalmi szinten. A két véglet – eltúlzott tekintélyelvűség és a tekintély visszautasítása – az egyházban is felbukkant az évszázadok során.
A jól ismert író, Cs. Szabó László a franciák fővárosáról meditálva ezt írta: „Megsebesült Párizs.” Megmarad az a domb, amelyen Szent Genovéva virrasztott.” A „vésznek kitett” Európa szellemi arculata romok halmazában a város védőszentjében bízott, a továbbélés reményében, ahogyan a kommün idején is…
Születésed titka előtt, Urunk, félve és remegve álmélkodnak a szellemi seregek, mert te, ki az egeket csillagokkal ékesíted fel, gyermekként méltóztattál élni, és az oktalan barmok jászlába helyezkedtél, ki a kezeiden tartod az egész földet. E gondoskodásból megismertük könyörületedet és nagy irgalmadat, Krisztus, dicsőség néked! (Ménea II., 589–590.)