„Csillag gyulladt a komor egen”

Ott elég hamar az ország, a világ dolgaira terelődik a beszélgetés. Egyáltalán nem kellemes karácsonyi kérdések kerülnek elő. Szó esik e vesztébe rohanó világ gátlástalan heródeseiről, az országokat, országunkat béklyózó adósrabszolgaságról és arról „a szép új világról”, mely már nem a népfelség, hanem a pénzfelség elvén alapul. Eközben a háziasszony csendesen két tortát hoz be. Egy nagyobbat és egy kisebbet. A nagyobb a gyerekekhez kerül. Üdvrivalgás fogadja. A kisebb a felnőttekhez, de ők csak akkor figyelnek föl erre, amikor a gyerekek átszivárognak a felnőttszobába, és ellenállhatatlan kedvességgel tudtul adják, hogy ők még ebből a tortából is megkínálhatók. Ezzel vége szakad a komor témájú társalgásnak. A lakmározás után a kicsik mindenkit befognak: kit játszani hívnak, kit arra kérnek, hogy meséljen a régi karácsonyokról, van akitől csak azt várják, hogy legyen nézőközönsége az ilyen-olyan mutatványoknak. Már egyértelműen ők uralják a terepet. Mindent áthat a kedvességük s a feléjük áramló kedvesség. A vízkereszti énekkel mondhatjuk, hogy „csillag gyulladt a komor egen”. Ők lettek az eligazodási pont. A komor szőttest ragyogóvá változtatták a gyermeki aranyszálak.

 Valami olyasmi történt, amiről egy karácsonyi üdvözletben olvastam. Kanadából, Sajgó Szabolcs jezsuita atyától érkezett. Szokatlanul sötét színekkel indít. Azt állítja, hogy az emberi történelem „bűn szőtte takaró”. A XX. század iszonyatainak ismeretében ezt aligha tudjuk cáfolni. S e pénz uralta XXI. század sem ingatja meg ezt a véleményt. De vajon Jézus születésekor más volt-e a nagytörténelem? Lukács evangélista Jézus születése kapcsán a népszámlálásról ír. Ennek hátterében a legsötétebb nagyhatalmi szándék húzódik meg. Az volt az egyedüli célja, hogy kiderítse, hány adófizetője van a provinciának, felmérje, a császár innen milyen zsákmányra számíthat. Máté evangélista még ennél is sötétebb hátteret fest, amikor az iszonyatos Heródes világába helyezi Jézus születését. Azonban ha az emberi történelem valóban csak „bűn szőtte takaró”, akkor a sátánnak, „e világ fejedelmének” (Jn 14,30) igyekezete célba ért. Totális győzelmet aratott a Teremtő felett. De Sajgó atya karácsonyi üdvözlete szerencsére folytatódik:

„A történelem, ez a bűn szőtte takaró az élő Isten gondviselő tenyerén föl-fölszakad”, hogy megtörténhessen a csoda: „Azon a kétezer év előtti karácsonyon a mennyei Takács el- és kitéphetetlen aranyfonalat sző ebbe a takaróba, élő és elevenítő aranyfonalát az isteni Részvétnek, aranyfonalát a minden könnyektől, pusztulástól megváltó Irgalomnak, hozzánk hajló Szeretetnek.”

Ez az aranyfonál rejtőző, hiszen „szelíd és alázatos” (Mt 11,29). És elrejtett is. „A bűn szőtte takaró” takarja tagadva e ragyogó fonalat.

Az aranyszál legyőzhetetlen, mert a szenvedés kohójában, tisztító tüzében nem elenyészik, hanem még ragyogóbbá, tisztábbá, vérarannyá válik, míg az őt elrejteni, megsemmisíteni akaró, hatalmas és hatalmaskodó selymek, bíborok és bársonyok e kohóban hamuvá lesznek. Csak az arannyal átszőtt, a Jézust befogadó, Jézust magára öltő történelemnek van jövője. A 45. zsoltár, a zsoltároskönyv szeretethimnusza énekel erről. Ez a zsoltár az Énekek énekéhez hasonlóan többről szól, mint a király és a királylány szerelméről. A legnagyobbat, a Teremtő és a teremtmény egymást szomjazó szeretetét énekli meg. A Jézus Krisztusba öltözött új teremtmény, aki „belsőleg csupa szépség”, s akinek „arannyal van átszőve a ruhája”, hazatalál a Teremtő szeretetébe.