A közösség haszna és megszentelése

A demokratikus jogállam rendjébe való átmenet folyamatát az ugyanezen rend keretében való kibontakozás kívánja felváltani Magyarországon. A kibontakozás az európai államok közösségében, ennek egyenrangú tagjaként történik. A jogalkotó számára odatartozásunk évezredes történelmi jogcímen magától értődő. Ezért a hasonlóságra törekvés mellett a törvényben hangot kap sajátos magyarságunk jellegének hangsúlyozása, értékként elismerése is. Amint az európai közösség egységes kulturális jellege a három alappillér: a keresztény erkölcs, a görög bölcselet és a római jog oszlopain a nyelvi, a hazai és a történelmi sokszínűség alakította kulturális kölcsönhatások játékában valósul meg, belső újjászületésünkben is szerepet kap mindaz, ami Magyarországot hazánkká alakította. Szerepe van ebben kereszténységünknek, szabadságunknak és mindazon közösségi kapcsolatoknak, amelyekben értékeinket gyarapítjuk, szabadságunkat megéljük és nemzeti sajátosságunkat öntudatosan ápoljuk. Amikor e tárgyban 2011 nyarán az Új Ember hasábjain írtam, úgy tűnt, az új sarkalatos törvény az alaptörvény előírása szerint közvetlen kihirdetés előtt áll. Akkor is jeleztem, hogy annak kihirdetése után a részletek elemzésére még vissza szeretnék térni. Azóta eltelt a múlt év, és a kihirdetés várat magára. Hogy miért, nem kívánom elemezni, a történtek közvetlenül nem érintik egyházunk híveinek helyzetét a közéletben.

 

Az ünnepre készülőben többet olvastam a napi liturgikus szövegeket, s ismét megérintett, milyen súlyt kap bennük az igazság, a törvény tisztelete, a béke rendje és értéke. Jogászként talán jobban rá is érzek az ilyen figyelmeztetésekre. Különös hangsúlyt kapnak a figyelmeztetések a felelősségre, a szolgálatra, a hatalom veszedelmeire. A megváltót váró ember, miközben a maga váltságát, békéjét, üdvét reméli a kiszolgáltatott, szállásra be nem fogadott Istentől, rá-ráérez testvérei nyomorára, otthontalanságára, a kincsek helytelen világi értékrendjére. Ráébredhet a szabadsággal járó erkölcsi felelősségre.

Az alaptörvény sarkalatos törvényben kíván biztosítékot nyújtani a természetfeletti értékekre törekvő egyénnek, közösségnek: a vallás szabadságát biztosítja az Isten képét hordozó, méltósággal rendelkező személynek, a kultusz szabadságát pedig a személyek közösségének. Ehhez a jog nyelvén – félre nem érthető, nyelvtanilag és nyelvileg egyértelmű módon – meg kell szövegeznie mondanivalóját. Ez, úgy tűnik, nem is olyan könnyű dolog.

Amennyire az alaptörvény által elérni szándékolt cél egyértelmű és könnyen felfogható, annyira nehézzé válik a feladat, amikor a jogalkotó bíróilag értelmezhető, hatalmi eszközökkel védhető megfogalmazást keres célja eléréséhez: úgy, hogy az a mindenkire kötelező alaptörvény vitathatatlan szavai révén minden jogalanyra kötelező módon írja elő a vallás szabadságának értékét.

A megfogalmazásra a törvényjavaslat 6. paragrafusa tesz kísérletet. Eszerint a (szabad) vallási tevékenység olyan, világnézethez kapcsolódó tevékenység, amely természetfelettire irányul, rendszerbe foglalt hitelvekkel rendelkezik, tanai a valóság egészére irányulnak, valamint az erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértő sajátos magatartási követelményekkel az emberi személyiség egészét átfogja. Véleményem szerint az új meghatározás legalább annyi kérdést vet fel, mint amennyit megold.

A szöveg szerint a teljes emberi személy, az értelemmel, akarattal és érzelemmel rendelkező egyén tevékenysége a vallás. Tevékenység – tenni kell, noha a szó alapértelme szerint elsősorban közlésről van szó.

A természetfelettire irányuló tevékenység kapcsán felvetődik a kérdés, hogy kizárólagosan vagy csak végső soron. „Akár esztek, akár isztok, mindent Isten dicsőségére cselekedjetek” – hirdeti Pál apostol. Nem vallásos tevékenység, ha valaki csak azért eszik, mert természetes éhséget érez, illetve a teremtés személyes tényét valló személy számára minden létfeltétel megvalósítása világnézetéből adódik, ahhoz kapcsolódik, ezáltal vallásos tevékenységnek minősül, és mint ilyen, szabad!

A vallásos tevékenység rendszerbe foglalt hitelvekkel rendelkezik. A tevékenység rendelkezik elvekkel? Ki foglalja, foglalta őket rendszerbe? Mit ért a törvény rendszeren? Mit ért rendelkezésen? Tudományt, amely a tudósok által (és csak általuk) meghatározható tartalmú – és akkor a vallástudomány művelői kötelező módon előírhatják az egyén számára kötelezően elfogadandó magatartás elveit? Akkor hol marad a lelkiismeret szabadsága?! Hol az egyén felelős döntési, értékelfogadási lehetőségéből adódó méltósága?

A vallásos tevékenységnek tanai vannak. Tan az, ami tanítható. Amit a vallási tevékenység tanít, a valóság egészére irányul. Hogy viszonylik ez a természetfeletti irányultsághoz? A részletek valósága nem esik e tanok körébe? Avagy a részek összessége adja a valóság egészét, és csak az irányzatnak kell a teljességet célul tűzni? Így voltaképpen minden, a lét valóságát, milyenségét kutató tevékenység vallás, s ezzel minden kutatás eleve szabad?

Mit jelent a gyakorlatban, hogy a vallás magatartás-követelményei sajátosan, az erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértő módon fogják át az emberi személyiség egészét? Mely erkölcsöt nem sérthetnek ezen átfogó követelmények? Meddig mehetnek el a méltóság alapját képező szabadság korlátozásában? Mit írhat elő törvényi szinten a többség a kisebbségnek? Bármit – avagy éppen a lelkiismeret szabadsága alapján semmit, amit a méltósággal rendelkező egyén a maga méltóságával összeegyeztethetetlennek tart? Kinek a véleménye lesz irányadó, döntő?

Alaptörvényünk állami létünk, jogrendszerünk sarkalatos követelményének tartja az egyén lelkiismereti szabadságát, s támogatandónak az egy meggyőződést vallók közösségi tevékenységének biztosítását. A hatalom megnyilvánulásait korlátozza mind az egyén, mind az egyházat alkotó közösség önkifejeződése vonatkozásában. A vallás szabadsága, akár az ennek során megmutatkozó közösségi intézmények zártsága igényével is, sem a demokratikus egyenlőség, sem a többségi elv, sem a társadalomigazgatási, közköltségi vagy egyéb másodlagos szempontok címén és igényével nem korlátozható.

Rajtunk, vallásos keresztényeken múlik, hogy az alaptörvény előlegezett bizalmát felhasználva a társadalom közösségét meggyőzzük arról, hogy keresztény hagyományaink nem öncélúak, hanem a teljes közösség hasznára, megszentelésére szolgálnak.

(A szerző jogász, volt alkotmánybíró)