Tiszta vágyak mélységében

 „Imre, ifjúság” – írja Sík Sándor, s hegyekben járva gondol rá: „…a mindkét lábával ezen a világon álló, csak az eddigvalókat értő, a természetfölöttiről sejtelemmel bíró magasságnak csodát állít az Úristen Szent Imrében, egészen mást, minden eddigi gondolatától merőben eltérő, vakmerően ellentétes eseményt: a lelkiségnek minden magyar képzeletét felülmúló ideálját.”

 Még él az ifjú királyfi, messzi időkből előlép. De mintha közömbös lenne a kor bármely mozdulatára. Iskolákat neveznek el róla – és mégis…

Pedig ő nem szimbólum, hanem a fiatalság örökös jelenléte, megújulása. Chesterton keresztény író szólít: „Tartsd meg a születésnapodat. Még ha nem is akarsz újjászületni, legalább emlékezzél meg alkalomadtán arról, hogy egyszer megszülettél.”

Imre világa az édeni korba illik. A legendák megjelenítő képvilága, a kódexnyelv küszködő selypítése erről árul el valamit: vágyunk mélységéről, amely folyton a bizonyosba kapaszkodnék.

A történeti kutatások nem szünetelnek. Miklós Péter legújabban Szent Imre kultuszának eszmetörténeti hátterét elemzi. A legendájában előforduló monasztikus (szerzetesi) elemeket két szinten vizsgálja: a pannonhalmi bencések életének leírásában a XI–XII. század fordulóján és a herceg életmódjának részletezésében. „Imre, a szüzesség és a buzgó vallásosság mintaképe trónörökösként is monachusi életet élt” – írja. Ez az idealizált portré „vallási és történeti hagyományban gyökerezik”.

Szent István királynak több fiúgyermeke volt, „valószínűleg nem Imre az elsőszülött, hanem bátyja, Ottó”. Elképzelhető tehát, hogy István, az apja egyházi pályára szánta, és ezért oktatására, nevelésére „nagy hangsúlyt fektetett”. Tudnunk kell, hogy a bencések gyakorolták az Isten országáért a földön vállalt állandó szűzi életállapotot, az alázatosság erényét, a zsolozsmázást, a virrasztást. Mindezek a Szent Imre személyére, szokásaira vonatkozó részekben is kimutathatók. A történész elemzésében kiemeli, hogy a XII. századra Európában „kétféle király szent típusa alakult ki: az egyháznak alárendelt, vallásos »papkirály«, és a népét, az egyházát védelmező, harcias uralkodó”. Nálunk az elsőre Szent Imre, a másodikra Szent László a példa. A szűzi-aszketikus király „a papság törekvéseit szolgálta, a XI. század második felére felbukkanó, az egyház megtisztítását szorgalmazó laikus vallási mozgalmak értékrendjére építve”.

Ebben a távlatban szemlélve korántsem a satnya, sokáig elvékonyított alkatú Imre jelenik meg előttünk, hanem egy erős ifjú, aki vállalja a szerzetesi szigorúságot is.

Nem véletlen, hogy a néphagyomány történetei Imre királyfiról a középkorban gyökereznek. Székesfehérvárott úgy tartják: az ottani Szent Imre-templom helyén állt a szülőháza. Országjárásának több emléke él.

Írott forrásokban az áll Szent Imréről, hogy Boleszláv lengyel királynál tartózkodott vadászaton. Összeszövődő legendás históriák az emlékezeten túl a megújítható, modern áhítatot is sugalmazzák. Időszerű a régi kérés – Szent Imrétől: „Az isteni szeretetben / Add, kövessünk az életben.” Csak erősödik a századunkban különösen kiéleződött szkepszis, hitetlenség és hit ellentéte. A mindig megmagyarázhatót, kifejezhetőt keresve feledésbe merült az antidialektikus válasz: inkább egy kicsit lángolni, mint okoskodni.

Csak az idő állt közénk és a szent királyfi közé: a száguldó idő. Az aranynak azonban a szív közepén meg kellene maradnia. Ez az arany: az élet. Az élet tisztasága.