Az előző számokban felsorolt liturgikus könyvek mellett a római rítus fontos könyvei azok a kötetek is, amelyek közvetlenül nem vesznek ugyan részt a cselekmények kivitelezésében, de azok előkészítéséhez és a konkrét ünneplés általános ismeretéhez feltétlenül szükségesek. Ezek: a Direktórium, vagyis a liturgikus naptár és a Caeremoniale episcoporum, a püspöki ceremoniálé vagy rubrikagyűjtemény.
A példabeszéd különösen alkalmas az Istennel kapcsolatos igazságok közlésére. Képeket használ, melyek megsejtetik a mindent végtelenül felülmúló láthatatlan isteni valóságokat. E képek és hasonlatok ösztönzően hatnak gondolkodásunkra, és összességük elvezet Isten megismerésére. Nemcsak értelmünket serkentik gondolkozásra, hanem megmozgatják szívünket is. Minthogy az egész világot Isten teremtette, a teremtmények Isten szándéka szerint arra szolgálnak, hogy Isten ismeretére vezessenek. Teszik ezt leginkább azáltal, hogy Jézus, aki „ismeri az Atyát” (Jn 8,55), e teremtményekről beszélve tárja fel előttünk Isten országának mélységes titkait.
Antal 1195-ben előkelő vallásos szülők gyermekeként született Lisszabonban. Fernando névre keresztelték. Tizenöt éves korában belépett az ágostonos kanonokrendi kolostorba. Rendháza belesodródott a II. Alfonz és a portói püspök közti viszályba, ezért elhagyta Lisszabont és átköltözött a coimbrai Santa Cruz kanonoki házba, ahol teológiát tanult. Ezt a helyet sem kerülte el a politikai viszály. A fiatal papnövendék kereste az útját. Ebben a nehéz helyzetben találkozott a ferences lelkiséggel, és megszületett benne a vágy, hogy a szegények közösségében éljen.
Vannak, akik azt állítják, hogy az imádság – sőt az elmélkedés is – értelmi cselekedet. Némi igazuk van is, hiszen öntudatlanul nem lehet imádkozni, s ki ne vádolná magát azzal, még akár a szentgyónásban is, hogy figyelmetlen volt imádkozás közben. Ugyanakkor az is igaz, hogy az imádságban a szívből fakadó érzelemnek is helyet kell kapnia, mert csak így lehet igazi kapcsolattartás az Istennel. S a harmadik képességünk, az akarat sem hiányozhat az imából, mert szétszóródó figyelmünket csak ez sarkallhatja az imára.
Az előző részben említett liturgikus szövegeknek kell egy azokat összegyűjtő kötet is: ezeket a liturgiában használatos könyveket hívjuk liturgikus könyveknek. Fontos tehát tisztán érteni ezt a megkülönböztetést: a liturgikus könyvek nem azok a könyvek, amelyek liturgikus témával foglalkoznak (például a Liturgikus lexikon), hanem a szertartásokhoz összeállított könyvek.
A szentmiséhez használatos könyvek közül a legelső a misekönyv. Magyarországon ennek két kötete van: az egyik a papi széknél használatos szédeszkönyv, a másik az oltárnál végzett cselekményekhez használt vastagabb oltárkönyv. Ez utóbbi a szédeszkönyv anyagát is tartalmazza, de praktikus okokból a papi székhez egy kisebb, kivonatos kötetet is készítettek belőle. A misekönyvön kívül fontos szerepe van még a szentmise ünneplésében az olvasmányoskönyvnek (lekcionárium) is, amely a szentmise igeliturgiájához szükséges szövegeket (olvasmányok, válaszos zsoltárok, evangéliumok, egyetemes könyörgések) tartalmazza.
A katolikus egyház Krisztus óta hűségesen őrzi az Eucharisztia titkát. Krisztus mondta: „Az én testem valóban étel. Aki eszi az én testemet (szó szerint: »rágja az én húsomat «) és issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,55–56). És szintén ő mondta az utolsó vacsorán: „Vegyétek, ez az én Testem” (Mk 14,22).
Az ősegyház életének kezdettől fogva központi eseménye az Eucharisztia ünneplése (ApCsel 2,42). Szent Pál figyelmeztet arra, nehogy valaki méltatlanul vegye magához az Eucharisztia kenyerét, mert az az Úr teste ellen vét (1Kor 11,27). Legelső ősegyházi írásaink megemlékeznek arról, hogy az Eucharisztia „lelki eledel”, ezért: „Aki szent, jöjjön, aki nem, az térjen meg!” (Didakhé 10,6)
Húsvét ünnepköre véget ért. Negyven nap után, a hatodik hét szerdáján egy időre utoljára hangzik fel kitörő örömmel, hogy „feltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott”. Negyven napig ismételtük újra és újra, lankadatlanul, hogy „feltámadt Krisztus”. Negyven napig harsogtuk a feltámadás örömét, és hagytuk – ha hagytuk –, hogy az egyház tanító bölcsessége nagy titkokat tárjon fel számunkra. Ott voltunk a tizenegy tanítvánnyal, velük fogadtuk a zárt ajtók ellenére megjelenő Jézust, átéltük a félelmet és a megdöbbenést, ugyanakkor Tamással együtt távol is voltunk mindettől, és vele együtt akartuk látni a szögek helyét, hogy aztán vele együtt kiáltsunk fel: „Én Uram, én Istenem.”
Szent Medárd a pikárdiai Salencyben született frank apa és gall-római származású anya gyermekeként 456 körül. Már gyermekkorában kitűnt értelmével és a vallás iránti fogékonyságával. Harminchárom évesen szentelték püspökké. Élete során köztiszteletnek örvendett. Észak-Franciaországban ma is az egyik legnépszerűbb szent.
Nevéhez fűződik az első keresztény rózsaünnep, amelyen a falu legszófogadóbb leánygyermekét rózsakoszorúval koronázták meg. Ez a Medárd-napi szokás nálunk sem ismeretlen. Több balatoni településen a legpéldásabb magaviseletű hajadont ilyenkor választják meg a rózsa királynőjévé.