„Ti tanúi vagytok ezeknek”

Ott voltunk a kenethozókkal is, megvolt bennünk a szándék Jézust látni még egyszer, utoljára, mindenáron. A mi szívünket is átjárta a kétség: „ki hengeríti el a követ?”, hogy aztán döbbenten álljunk az üres sír előtt. Döbbenten, de még inkább megrendülten, mert sejtettük már: ez az üresség életet felforgató és betöltő űr. Álltunk a tó mellett a harmincnyolc éve béna emberrel, a sóhaj a mi lelkünket is átjárta, a mi lelkünkből is fakadt: „Uram, nincs emberem.” Lábra is együtt álltunk a „mi emberünkké” testesülő Isten-Ige szavára, együtt imádtuk őt, az Atyával munkálkodót – de ott voltunk azok között is, akik számon kérték a vaktól a gyógyulást, Jézustól pedig a csodát. Az élő víz forrásánál is jártunk, mi, szomjazók, és hallottuk a buzdítást: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék.” És így buzdítottuk egymást: „Gyertek, igyunk új italt, nem a kemény sziklából fakasztottat, de a Krisztus sírjából csörgedezőt.” Zavart csendben hallgattuk a szamariai asszony életfordító beszélgetését, hiszen ő, egy másik szomjazó szemünk láttára találta meg az élő víz forrását. Sárral kent szemünk megnyílt Siloe tavánál, és nemcsak fizikai látásunkat kaptuk vissza: szívünk és lelkünk számára is felderengett az életadó fény, a világ Világossága. Nekünk mondta Jézus: „Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok: látunk, ezért megmarad a bűnötök.” Ott voltunk, kísértük Jézust, vezetett minket az egyház, hallgattuk a tanítást életről, halálról, feltámadásról, az élő víz forrásáról, az igazi látásról.
Ott voltunk negyven napig Jézus közvetlen közelében, és Galileában is, amikor Jézus lezárja ezt a negyven napot és harminchárom évét itt, a földön. Ott vagyunk Jézus mellett, ezért nekünk mondja: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést kell hirdetni minden népnek Jeruzsálemtől kezdve. Ti tanúi vagytok ezeknek.”
Tanúk vagyunk. Tanúi mindennek: a megtestesült, emberré lett, halállal a halált legyőző, győzedelmes Krisztus Isten nagy titkának. Rajtunk a felemelt kezekkel égbe emelkedő Úr életadó áldása. Leborulunk a mennybe térő, de ígérete szerint velünk maradó Megváltó előtt, s szívünkben túlcsordul a tanúk öröme és az Istent dicsőítők szelíd békessége.