Lelkiség

Görögkatolikus lelkiség

A csodák a hit területére tartoznak, mert természettudományos magyarázatuk nincsen. Egy ilyen csodát állít szemünk elé görögkatolikus egyházunk a húsvét utáni időben az inaszakadtról elnevezett vasárnapon (Jn 5,1–15). A harmincnyolc éve beteg, béna ember panaszkodott Jézusnak, hogy nincs embere, aki bevinné a tóba, hogy gyógyulást nyerjen. Ünnepi liturgikus szövegünk szinte szemrehányóan fogalmazza meg Jézus válaszát: „Te miattad lettem emberré, te miattad öltözködtem testbe, és te azt mondod: Uram, nincs emberem! Vedd fel ágyadat, és járj!”

A Biblia üzenete

Az evangélium gazdag üzenetéből legtöbbször az fog meg, amit nem értek, mégis megragad, nem enged, és mint örvénylő titok húz-vonz. Titok, melyről nemcsak azt érzem, hogy igaz, hanem hogy elevenembe vág. Nem hagy nyugton. És kezdődik a Jákob-küzdelem a megértésért. De hol a megértés nyitja? „Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet és feltörje pecsétjeit” (Jel 5,3)? A kérdésre két válasz érkezik. Az egyik, hogy „senki”. A Jelenések könyvének Jánosa emiatt keserves sírásra fakad.

A liturgia alapelemei

A tabernákulum helye érdekes és mozgalmas utat járt be a templom terében. Eleinte a templom sekrestyéjében őrizték a Legszentebbet – innen a sekrestye latin elnevezése, a sacristia, amely a szent jelentésű sacer/sacra szóból ered. (A magyar „sekrestye” e latin szónak az átírása.) Ezt követően a misézőoltár közelébe került, s egészen a II. vatikáni zsinat liturgikus reformjáig a templom szentélyében, a főoltáron kapott helyet – a zsinat előtt épült számos templomban ma is így van ez.

Görögkatolikus lelkiség

A hitet és a keresztény létmódot megalapozó örömhír tovább terjed. A görögkatolikus egyház a húsvétot követő vasárnapon Tamás apostol „hitre vezető hitetlenségén” keresztül adott nekünk bizonyosságot Jézus feltámadásáról. A kenethozó asszonyok vasárnapján pedig a megbizonyosodás mellett a továbbadás fontosságára hívja fel a figyelmet, tanítását az evangéliumból merítve (Mk 15,42–16,8) és a liturgiában kifejtve.

A hét szentje

A húsvét utáni hetekben sokszor elmélkedünk arról, milyen nehéz és olykor ijesztő lehetett a tanítványoknak, hogy a feltámadás után át kellett értékelniük mindent, amit addig gondoltak önmagukról, a világ rendjéről, sőt magáról Istenről. De nem csupán az első tanítványokkal volt ez így, hiszen az élő, valódi hit csak ezt a belső utat bejárva születhet meg bárkiben.

A Biblia üzenete

Krisztus nem úgy élt, nem úgy beszélt és cselekedett, mint egy nagy ember, mint egy próféta, mint egy a vallásalapítók közül. Ő nem azt hirdette, amit a próféták, hogy majd eljön a beteljesedés, várakozzatok. Ő így kezdte az örömhír meghirdetését: „Betelt az idő. Elközelgett már az Isten királysága! Térjetek meg, és higgyetek ebben az örömhírben!” (Mk 1,15) Mintha ezt mondaná: A történelem nagy várakozása véget ért. Engem vártak az évszázadok. Jézus nemcsak azt mondta, hogy kövessétek Istent, és szeressétek Istent. Ő azt mondta: „Kövess engem!”, és ezt hirdette: „Aki jobban szereti apját, anyját, feleségét, gyermekeit, mint engem, az nem méltó hozzám” (Mk 2,14; Mt 10,37). Hamar arra terelődött a figyelem Jézus körül, hogy kicsoda ő. „Mivé teszed magadat?” – kérdezték tőle az írástudók (Jn 8,53).

Szerzetesség és liturgia

A csillagos égről szerzett legszebb élményemet egy bencés barátomnak köszönhetem. Több mint tíz éve már, hogy elvitt magával új-mexikói monostorába, ahol élt. Távol a vezetékes víztől és áramtól, a közvilágítástól, a lakott településektől, a Chama folyó völgyében áll magányosan ez a vályogapátság, kétezer méter magasan, hatalmas vörös szikláktól, szikár növényzettől övezve.

A vibráló, autótülköléstől, petárdarobbanásoktól, szirénától zajos római éjjelekből csöppentem ide, a sivatagba, ahol az éjszakák egyszerre voltak végtelenül csendesebbek és elevenebbek, mélyebbek és éberebbek.

Görögkatolikus lelkiség

Húsvét! Ujjongva dicsőítjük és magasztaljuk Krisztus Urunk feltámadását. „Emberek, vigadozzatok!” Nem véletlen, hogy görögkatolikus egyházunk húsvéti szertartása tele van túláradó örömmel és tündöklő fénnyel. Nem is lehet ez másként, hiszen „a halál legyőzetését ünnepeljük, a pokolnak megrontását, más, örök életnek kezdetét, és örvendve magasztaljuk ezek kegyes eszközlőjét, egyedül áldott és dicsőített Istenét atyáinknak”. Hosszan tartó nagyböjti küzdelmünk végén az ünnep mámorító örömében – immár naggyá válva – visszatekintünk a megtett útra, és szinte csak egyetlen napnak látjuk azt: „Tegnap veled temetkeztem el, Krisztus, veled ébredek ma, a Feltámadóval.”