Lelkiség

Liturgikus etikett

Bizonyára minden hívő ember számára egyértelmű, milyen lelki, lelkiismereti adottságok szükségesek ahhoz, hogy valaki áldozhasson. Itt és most csak a szentáldozásnak a „liturgikus etikett” szerinti megfontolásait vesszük sorra.

Az Oltáriszentséget kapjuk; a szentségi Jézus mindig ajándék az egyház számára, amire az ő irgalma és kegyelme tesz méltóvá és ad jogot egyházában. Nem „jár nekem”, hanem kapom. Éppen ezért a miséző papot kivéve nagyon ritka esetekben fordul elő az egyház gyakorlatában, hogy valaki önmagát áldoztathatja meg; tehát nem vesszük ki a szentostyát a cibóriumból, és nem mi vesszük el a kelyhet az oltárról. Kapjuk.

Görögkatolikus lelkiség

Bizonyára minden ember érzi lelkében vagy szíve mélyén a vágyat, hogy jó legyen. Illetve, hogy minél jobb legyen. Talán azok is így vannak ezzel, akik nem tudatosítják magukban ezt az igényt, vagy engedik, hogy az „élet hullámai” elfedjék azt. A lelki életet élő ember viszont tudatosan törekszik a jóra, ezért igyekszik az erényeket gyakorolni. S ha nincs elég ereje ehhez, akkor imádságában Istenhez fordul. A bizánci liturgiában az evangélium felolvasása előtti imádság így kéri ezt Krisztus Urunktól: „Oltsd belénk a te boldogító parancsolataid félelmét, hogy minden testi kívánságot legyőzvén, lelki életet éljünk, mindent tetszésed szerint gondolva és cselekedve.” Az imádság és az erények szorosan összetartoznak. A keresztény ókor atyái közül sokan beszélnek erről.
A hit erényéről Szent Ágoston azt mondja: „A hit révén hiszünk, a remény és a szeretet által imádkozunk, de hit nélkül sem remélni, sem szeretni nem lehetséges”, főleg pedig imádkozni nem tudunk. Nisszai Szent Gergely így ír emez erény és az imádság kapcsolatáról: amikor az imában fogadalmakat teszünk, az eszközt jelent hitünk növelésére.

Lengyel grófi családból származott, Beyzymyben született 1850 tavaszán. Édesapját 1863-ban a januári felkelésben való részvételéért halálra ítélték. Ezután édesanyjával Kijevbe költöztek, Jan itt fejezte be a középiskolát. 1872-ben a galíciai Stara Wielben belépett a jezsuita noviciátusba. 1881-ben szentelték pappá Krakkóban.

Tizenhét évig a fiatalok nevelésének szentelte magát a tarnopoli, majd a chyrówi jezsuita kollégiumban. Közben meghívást kapott Istentől egy másfajta misszióra, ezért 1898-ban, negyvennyolc éves korában Madagasz kárra utazott, hogy a leprások között szolgáljon. Ambahivoraka lepratelepén, a sivatagban szörnyű körülmények között, teljesen elhagyatva éltek a betegek, mintegy százötvenen. Sokan nem is a betegség miatt hunytak el, hanem éhen haltak. Jan atya két hét elteltével levelet írt tartományfőnökének, Rodolphe de Scorraille-nak, amelyben segítséget kért. Ő maga pedig meghozta döntését, hogy végleg ezeknek az embereknek szenteli az életét. Oda költözött a telepre, s mindennap megerősítette a leprás betegeket abban, hogy ők is szerethetők, és érdemesek arra, hogy megmentsék őket.

A Biblia üzenete
Lk 16,19–31

„Nem tudom, hogyan éljek. Csak az emberbe nincs »beléadva«, hogyan éljen. Az állat, a bogár, a madár, még a lepattanó fakéreg is tudja, a fű tudja. Én nem. Én, ember, én” – olvashatjuk Tandori Dezső Vak világregény című írásában. A példabeszédbeli gazdag ember azt hitte, hogy ő aztán tudja, hogyan kell élni, hogyan kell jól élni, pazarul, gazdagon, királyi pompában, bíborba, patyolatba öltözötten, és napra nap fényesen, dúsan vigadozva, nem zavartatva mások nyomorúságától. Élt magának. Élt megromlott ösztöneire hallgatva.

Szerzetesség és liturgia

A bizánci művészet egyik fontos témája az úgynevezett hetoimaszia: számos itáliai templom mozaikjain is feltűnik az üres trón, rajta többnyire egy egyszerű kereszttel vagy más Krisztus-szimbólummal.

Az üres trónus a liturgiát ünneplő keresztény közösség fókusza. Istentiszteletünkben a titokzatosan, de nem kevésbé valóságosan jelen lévő Krisztust ünnepeljük. Ezt jelképezi a trónuson a kereszt. Pünkösd óta az egyház elfogadja, hogy Jézus egyszerre van itt és most, közöttünk, és egyszerre hiányzik is. Eljövendő. Íme a titok: a Feltámadott jelenléte abban a közösségben, amelyre önmagát bízta pünkösd ünnepén, de amelynek azt az ígéretet is tette, hogy az idők végezetén dicsőségben fog eljönni.

Görögkatolikus lelkiség

„Oltalmad alá sietnek, Szűz Mária, híveid” – énekeljük nemcsak olyankor, amikor az október elsejei búcsúra zarándokolunk Máriapócsra, hanem az esztendő folyamán számtalan más alkalommal is. Tesszük ezt annak tudatában, hogy mindennap szükségünk van az Istenszülő oltalmazó segítségére. A Szentírás kinyilatkoztatott – tehát tévedhetetlenül biztos – tanítása alapján tudjuk, hogy egyetlen közbenjárónk van: Jézus Krisztus (1Tim 2,5–6). Ámde a kinyilatkoztatás másik – ugyanilyen fontos – forrása, a Szenthagyomány kezdettől fogva igazolja, hogy létezik a szentek közbenjárása is. Közülük pedig különösen kiemelkedik Máriáé, aki a leghathatósabb, legbiztosabb, leghatékonyabb közbenjárónk szent Fiánál.

A hét szentje
Október 5.

II. János Pál pápa, amikor 1980-ban boldoggá avatta Bartolo Longót, Mária emberének nevezte. Az olasz férfi ötven évig dolgozott – ahogyan ő mondta – „a Hölgyéért”. Ám nagyon nagy utat járt be addig, amíg e missziót elkezdte.

Jómódú polgári családba született, Latianóban, 1841. február 11-én. Keresztény szellemben nevelték, de miután tízévesen elveszítette édesanyját, lassan eltávolodott a hittől. A Nápolyi Egyetem jogi karán tanult. Barátaival egyre jobban belemerült a kor világnézeti vitáiba – antiklerikális tüntetéseken és spiritiszta szeánszokon vett részt. Bartolo idővel elkötelezte magát egy sátánista szekta mellett, a közösség papja lett. Az elkövetkezendő években rítusok bemutatásával és egyházellenes tevékenységgel gyakorolta sátánista papságát, és sokakra volt hatással. A szertartások megkövetelték a teljes böjtölést, és komoly pszichés megterhelést is jelentettek. Bartolo végül fizikailag és lelkileg is megbetegedett.

A Biblia üzenete

Jézusnak e példabeszédét, melyet csak Lukács jegyzett fel, nem könnyű magyarázni. Mindenekelőtt szögezzük le, hogy Jézus egészen biztosan nem azt akarja tanítani, hogy kövessük a hamis intéző csalárdságát. A példabeszédbeli intézőt világosan „hamis intézőnek” (szó szerint fordítva: „az igazságtalanság intézőjének”) nevezi (16, 7), és kétségkívül nem akar bennünket hamisságra, igazságtalanságra buzdítani.

Talán úgy tudjuk némileg megérteni ezt a példabeszédet, ha humoros történetként fogjuk fel. Egy-két más, hasonlóan humoros példabeszédet is találunk Lukácsnál (és csak nála). Például azt, amelyben Isten viselkedését egy igazságtalan, istentelen bíró magatartásához hasonlítja, aki csupán azért hallgatja meg egy özvegyasszony kérését, mert az terhére van állandó könyörgésével, és attól tart, hogy az asszony végül odajön, s haragjában arcul üti (Lk 18,1–8).