Lelkiség

A Biblia üzenete

Urunk megkeresztelkedésének elbeszélését jól ismerjük: Jézus találkozik Keresztelő Jánossal, aki felismeri benne Isten küldöttét, s ezért nem akarja a bűnbánati keresztségben részesíteni. Érthető a próféta magatartása a Messiással szemközt: hiszen a bűnbánat épp azt a célt szolgálja, hogy az ember megtérjen, előkészítse szívét a Felkent érkezésére. A Krisztus miért is vetné hát alá magát annak a keresztségnek, amelyet miatta hirdet János?

Jézus válasza első olvasásra nehezen érthető, minden magyar kiadás igyekszik így-úgy szelídíteni a szövegen. Ha szó szerint akarnánk lefordítani, ekként hangozna: „Hagyd csak el, ugyanis ily módon illik nekünk beteljesíteni minden igazságosságot” (Mt 3,15). Milyen „illendőségről” és „igazságosságról” van itt szó? Egyes értelmezők szerint Jézus az ószövetségi előírások betartására utal, amelyeknek részét képezték a lemosások is (lásd Zsid 9,10) – a görög baptiszmosz szó „lemosás”, „vízbe merítés” jelentéssel is bír. Ez egybecseng azzal, amit a hegyi beszédben olvasunk: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni” (Mt 5,17). Vagyis Jézus megkeresztelkedése bizonyos értelemben az ószövetség istentiszteletének, kultikus rendjének beteljesítése.

Katekézis a liturgiáról 2.

Szent Jeromos, a híres dalmát egyháztanító mondása: „Aki a Szentírást nem ismeri, az Krisztust sem ismeri.” Nos, ennek analógiájára felállíthatjuk a tételt, mely szerint „aki a liturgiát nem ismeri, az egyházat sem ismeri”. Mi az egyház, és milyen? Kérdezzük meg a liturgiát, hisz az nem más, mint az egyház igazi, benső világáról sokat mondó fényképe. A Sacrosanctum concilium kezdetű zsinati konstitúció második pontjában a liturgia és az egyház bensőséges, egymástól el nem választható egységéről kapunk tanítást.

A hét szentje

Jó társadalmi helyzetben lévő családba született 1620. április 17-én, a franciaországi Troyes-ban. Húszévesen belépett a Miasszonyunk (Notre-Dame) kongregációba, amelynek nagy rendháza volt szülővárosában. A főnöknő testvére, a francia telepesek által alapított kanadai Ville-Marie (ma Montreal) kormányzója franciaországi körútja során meglátogatta a troyes-i kolostort is. Szóvá tette, hogy nagy szükségük lenne tanítókra, akik a francia és az indián gyerekek oktatását egyaránt vállalják. A harminchárom éves Marguerite ezt hallva úgy döntött, hogy elkíséri a kormányzót Új-Franciaországba.

Görögkatolikus lelkiség

A bizánci egyházban az egyik legfontosabb liturgikus ének (a konták mellett) a tropár. Nem véletlen hát, hogy nagyon fontos igazságokat mond el és tanít. Vasárnap – mint legfontosabb hitigazságunkat – természetesen Jézus Krisztus feltámadását énekli meg. Akárcsak a prizma fénye, a nyolchetente visszatérő szöveg (a nyolc hangnak, pontosabban dallamkincsnek megfelelően) újabb és újabb ragyogó fénycsóvát vet erre a világra szóló, sőt, a világon túlmutató eseményre.

Most az első hangú feltámadási tropárunkat vesszük szemügyre. Az éneket három világosan elkülönülő részre osztja három kötőszó: habár, mégis, azért.

A Biblia üzenete

Karácsony második vasárnapján a János evangélium prológusát, bevezető himnuszát olvassuk a szentmisében. Ez a tizennyolc vers hitvallásunk szívébe vezet bennünket: az Örök Ige megtestesülését és üdvösségszerző művét, az istengyermekségre szóló meghívásunkat valljuk meg. Egyébként a vasár- és ünnepnapi hitvallásunk középpontjában is ez a titok áll: „az Ige testté lett”, és térdet hajtunk, amikor kiejtjük. Ez a titok a keresztény hit sajátossága: „caro cardo salutis” – a test az üdvösség sarkpontja, vallották az egyházatyák, és ugyancsak ők:

„Isten (Fia) emberré lett, hogy mi megistenüljünk”, részesedjünk az isteni életben. Isten a keresztény hit szerint háromság, három isteni személy: Atya, Fiú és Szentlélek szeretetközössége. És nem „egyik” (bármelyik), hanem a Szentháromság második személye testesült meg.

Katekézis a liturgiáról – 1.

A magyar nyelvterületen kevéssé ismert Boldog Antonio Rosmini (1797–1855) a XIX. század elején az egyháznak, vagyis Krisztus misztikus Testének sebei között megemlíti a hívek liturgikus képzésének hiányát. „Ismerjétek meg, amit tesztek” – buzdítja a püspök a szentelendőt a diakónusszenteléskor; bizonnyal nem túlzás kijelenteni, hogy ez minden Krisztus-hívőre igaz felszólítás. Talán már évtizedes mértékkel lehet mérni az Új Ember hasábjain hétről hétre megjelenő liturgikus rovatot, mely kezdettől fogva ezt a szándékot követi, vagyis rendszeres katekézist igyekszik nyújtani a híveknek a liturgia általános vagy konkrét ünnepléshez köthető világáról.

Görögkatolikus egyházunkban – bármilyen napra is esik a naptárban – január 6-án az Úr Jézus Krisztus Jordánban való megkeresztelkedését ünnepeljük. Ez az egyik legnagyobb ünnepünk, és általában vízkereszt néven ismerjük. Az ősi magyar név arra utal, hogy az egyház „megkereszteli” a vizet, amikor megszenteli. S tényleg, ünnepélyes nagy szertartással történik a vízszentelés, lehetőleg „élő víznél”, pataknál, folyónál. Eredeti értelmében Jézus szentelte meg a vizet, amikor „eljött Názáretből, és megkereszteltette magát Jánossal a Jordánban” (Mk 1,9). Ezt az egyik himnuszunk így fogalmazza meg: „A Jordánban keresztelkedvén, mi Üdvözítőnk, a vizeket megszentelted.”

Léonie Aviat néven született Franciaországban, Sézanne-ban, 1844. szeptember 16-án. Tizenegy éves korában beíratták a vizitációs nővérek troyes-i bentlakásos iskolájába. Itt Louis Brisson atya lett a lelkivezetője, aki különös figyelemmel fordult az akkoriban a jobb élet reményében a városokba özönlő szegények felé. A gyárakban dolgozó fiatalok általában hajléktalanok voltak, ráadásul akkoriban még semmiféle jogi szabályozás nem védte a munkások érdekeit. Nem volt ritka a gyermekmunka, és a gyerekek semmilyen oktatást nem kaptak. Louis Brisson 1858-ban menhelyet és iskolát hozott létre a troyes-i gyárakban dolgozóknak, 1866-ban pedig három új otthont alapított munkáslányok számára. E küldetésben segítőtársra talált Léonie-ban. Ő ugyanis, amikor befejezte az iskolát, felvételét kérte a vizitációs nővérekhez, az elöljárók azonban türelemre intették. Így hazament szülővárosába, és egy üveggyárban vállalt munkát. Ott szembesült azzal, hogy milyen rossz körülmények között, és milyen magukra hagyatva élnek a fiatal a munkások. Sokan örökre elvesztek a nyomorban. Léonie ezért 1866-ban visszament Troyes-ba, és csatlakozott a Szalézi Szent Ferenc Katolikus Egyesülethez, amelynek Brisson atya volt a vezetője.