Lelkiség

Katekézis a liturgiáról

A család, a munkaközösség, az egyház, a nemzet, a kultúra, amelyhez tartozunk, nagyobb nálunk; szokásaik sok nemzedék együttélésének, tapasztalatának eredményeként születtek. Bármilyen hagyományhoz kapcsolódik is az ember, jó, ha nem úgy lép be abba, nem úgy indul el annak útján, hogy rögtön mindent meg akar változtatni. A hagyomány által diktált szabályszerűségekhez jó bizalommal közeledni, megérteni őket, beleengedni magunkat, és mozdulatainkat, szavainkat hozzájuk igazítani. Ez a tanulékonyság teszi lehetővé, hogy mi magunk is növekedjünk, és a saját kis világunkat egy nagyobb egész részeként tekintsük, megtaláljuk helyünket a rajtunk kívül álló világban.

Rotterdam közelében született egy halászvároskában, Schiedamban, 1380 virágvasárnapján. Nyolc fiútestvére volt. Fiatalon elhatározta, hogy Istennek szentelt szüzességben fog élni, így amikor szülei férjhez akarták adni, határozottan visszautasította az ajánlatot. A család végül nem erőltette a dolgot.

Az emberek általában szeretik az édesanyjukat. Mi szeretjük a mennyei édesanyánkat is. Görögkatolikus egyházunkban ez különösképpen nyilvánvaló, mert a szombatokat az Istenszülő tiszteletének szenteljük. A liturgikus évben van egy olyan nap is, amely az őt tisztelő szertartásról kapta a nevét: az akathisztosz szombat, a nagyböjt ötödik szombatja. A nagyböjt vége felé már egészen közel jutunk a megváltás művének beteljesedéséhez, illetve annak átéléséhez. Egyházunk ekkor ragyogtatja fel előttünk az eljegyzetlen Jegyes alakját, bemutatva, hogyan vett részt az isteni üdvtervben, illetve egyszülött Fia megváltói tevékenységében.

János evangélista – szokása szerint – egy-egy csodatétel alkalmával kifejti a csodajel lelki jelentését, Jézus üzenetét. A találkozás a szamariai asszonnyal Jákob kútjánál (a múlt vasárnapi evangélium) alkalom volt arra, hogy Jézus felfedje messiási mivoltát, aki örök életre szökellő vízforrás a benne hívőknek.

Istenkapcsolatunk nem merül ki abban, hogy részt veszünk a liturgikus cselekményeken, akármennyire tudatosan, tevékenyen és gyümölcsözően tesszük is azt. Az evangéliumban maga Jézus kéri tőlünk, hogy „zárkózzunk a szobánkba”, és ott, a rejtekben imádkozzunk az Atyához (Mt 6,6). Vagyis mindenkinek az életében jelen kell lennie a közösségi istenkapcsolattól és annak ritualitásától független saját lelki életnek, spiritualitásnak.

Aloisius Scrosoppi az akkoriban még Ausztriához tartozó Udinében született 1804. augusztus 4-én, egy ékszerész fiaként. Hívő családban nevelkedett, s már tizenkét éves korában készülni kezdett a papi hivatásra. Belépett a ferences harmadrendbe. 1827-ben szentelték pappá. Két fiútestvére ugyancsak papi pályára lépett.

Szent Pál apostol keresztény hitünk lényegét fogalmazza meg nagyon találóan: „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek” (1Kor 15,14). Majd meggyőző erővel mondja: „De Krisztus feltámadt!” (ugyanott, 20). Ebből a meggyőződésből fakadnak a bizánci egyház liturgikus költészetében a feltámadási tropárok megénekelt és átelmélkedett szövegei. A nyolcadik hangú tropárunk meglehetősen rövid, ám annál lényegre törőbb tanítást tartalmaz. Mint az összes többi ilyen énekünk, ez is minden sorában szentírási ihletésű, de valójában csak egy tényleges idézet fordul elő benne. Ez az énekünk három részre tagolódik.

Teljesítmény-központú életünkben könnyen előfordulhat, hogy minden kipipálandó feladattá válik. Időnként már a szabadidőnket is úgy töltjük, mintha egy multicégnek szeretnénk megfelelni. Az erdőt járók ma gyakorta nem kirándulnak, hanem teljesítménytúráznak, egy kórusban előbb-utóbb nem csupán az éneklés öröme tartja össze az embereket, hanem a következő kórusverseny, egy lazulásra szánt nyaralás alatt pedig egyszer csak elengedhetetlen cél lesz átúszni vagy körbetekerni a Balatont. A teljesítménykényszer átitat mindent. Sokszor sajnos a vallási életünket is.