A liturgia és a személyes lelki élet egymásrautaltsága

Ezt az igazságot a zsinat liturgikus konstitúciója is kimondja (SC 12. pont). Ez azért is fontos, mert nem ritka a hívő életben annak a kísértése, hogy istenkapcsolatunkat a parancsok üres, formális teljesítésében és az előírt liturgikus cselekményeken való részvételben „tudjuk le”, mintha az Úrnak nem lenne köze életünk többi (sőt minden) részéhez. A személyes lelkiség, a spiritualitás szervesen kapcsolódik a liturgiához, hiszen például a misén hallható olvasmányok termékenyen hathatnak elmélkedéseinkre, Istenről és az ő dolgairól való töprengéseinkre. A liturgikus cselekmény pedig éppen azáltal lesz konkrét valósággá számunkra, hogy a már meglévő, élő istenkapcsolatunkba, vagyis a spiritualitásunkba illeszkedhet. Elmondható tehát, hogy egyik valóság sincs meg a másik nélkül: fontos a szent cselekményen való részvétel, hiszen a liturgia a lelki élet „csúcsa és forrása” is (SC 10. pont), ugyanakkor nem jelenti a teljes lelkiséget, nem minden az Úrral való kapcsolatunkban.