Lelkiség

Miután Jézus Krisztus áldott szenvedése, megváltói halála és dicsőséges feltámadása révén végbevitte megváltásunk művét, „sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent” (ApCsel 1,3) az apostoloknak. Aztán húsvét után a negyvenedik napon megtörtént a „mennybemenetele”. Görögkatolikus egyházunkban ezt az eseményt a legnagyobb ünnepek között tartjuk számon, és a napján ünnepeljük meg, vagyis mindig csütörtökön. Az ünnep fő éneke, a tropár lépcsőzetes emelkedéssel hirdeti a nagy eseményt, majd a lezárása különösen is kiemeli a lényeget.

Az Alapítások könyvében Avilai Szent Teréz gyakran említ egy laikus nővért, akit munkatársának nevez. Ana García Manzanas egy Avila közelében levő faluban, Almendralban született, 1549. október 1-jén. Egy tehetős parasztember legkisebb lánya volt. Tízéves volt, amikor szülei meghaltak pestisben – ekkor vége lett gondtalan gyerekkorának. Testvérei nevelték tovább, nem tanulhatott, a juhokat kellett legeltetnie. Néhány évvel később férjhez akarták adni, de ő tiltakozott a terv ellen. Már korán eldöntötte, hogy szerzetes lesz. Többször álmodott egy szerény házban élő közösségről, és egyszer álmában inni kért a nővérektől, akik különlegesen tiszta vizet adtak neki. A plébánosa elküldte Annát az avilai Szent József-kolostorba, amely az első kármelita kolostor volt Teréz reformja óta.

Jézus a Szentlelket így nevezi: „másik Ügyvéd, másik Védelmező” (Jn 14,16). A magyar fordításban ezt a megnevezést általában Vigasztalónak fordítják, azonban a szó elsődleges jelentése: ügyvéd, védő (görögül paraklétosz, szó szerint „valaki mellé hívott személy”, pártfogó, ügyvéd; vö. a latin advocatus kifejezéssel). Eddig Jézus védelmezte a tanítványait, óvta őket a Gonosztól, tanította, vezette őket. Mostantól Jézus egy másik pártfogót küld melléjük, a Lelket.

Katekézis a liturgiáról

Tudjuk jól, hogy hiteles akkor lehet istentiszteletünk, ha az ott ünnepelt titok utat talál mindennapi életünkbe, és viszont: ha életünk helyet kap a templom terében.

Amikor a zsinat az Eucharisztiáról beszél, háromféleképpen írja körül, amit Jézus az utolsó vacsorán átadott nekünk: az odaadás szentsége (sacramentum pietatis), az egység jele és a szeretet köteléke.

Az odaadás szentsége: hiszen a szentmisében újra és újra megvalósul Jézus radikális és szeretetből való teljes odafordulása az Atya felé, és az emberek iránti szenvedélyes szeretete, amely egészen a halálig, a kereszthalálig vitte őt. Így válik élete újra és újra áldozattá, és bennünket is egyre inkább arra hív, hogy önmagunktól elfordulva a szeretetből fakadó odaadás útját járjuk.

Szent apostolok, imádjátok a kegyelmes Istent, hogy ajándékozzon bűnbocsánatot a mi lelkünknek! Így szól görög katolikus egyházunkban a csütörtöki tropár az apostolok tiszteletére. Az ének nagyon hatásos, és rövidsége ellenére is rendkívül fontos dolgokat mond el nekünk.

Énekünk az apostolokat szentnek nevezi; nem elégszik meg azzal, hogy jelző nélkül szólítsa meg őket. A szentekről már a legkisebb hittanos gyermek is tudja, hogy ők Isten barátai. Az apostolok is azok. Sőt, ők Jézus barátai és választottai voltak (Mt 10,1–4). S a mennyei dicsőségben most is azok.
Ennek tudatában mi is bátrabban merjük énekelni a himnusz következő részét: imádjátok a kegyelmes Istent. Igen, az ő imádságuk hatásos lehet Isten színe előtt, sokkal hatásosabb, mint a miénk. A mi imádságaink ugyanis mindig „földiesek”, sosem tudjuk úgy beleadni önmagunkat, mint az angyalok vagy a már üdvözült szentek.

Katalán nemzetiségű, mélyen vallásos családba született 1905. május 29-én, Manresában. Szülei nagy hangsúlyt fektettek gyermekeik keresztény nevelésére. Két nővére is szerzetes lett. Pere fiatalon a helyi gyógyszertárban dolgozott segédként, és a tulajdonos, Josep Balaguer biztatta, hogy folytassa tanulmányait a gyógyászat terén.

Az evangélium szívét képezi az Atya kinyilatkoztatása, csakis ez a titok tárja fel Jézus ön – azonosságát. Az Atya ugyanis a Fiúhoz való viszonyában hordozza az atyaságot – és viszont. A Szentháromság első és második személye szüntelenül egymásra mutat. Egyik a másik nélkül nem érthető meg. Minden olyan okoskodás, amely önmagában akarná az atyaság és a fiúság lényegét felmutatni, szükségképpen kudarcra van ítélve. Az Atya az, aki öröktől nemzi a Fiút, aki kiárasztja életét, mindenét odaadja a másiknak.

Katekézis a liturgiáról

Egyházunk minden liturgikus cselekedete igeliturgia, vagyis Isten, az Atya egyetlen, örök, vele egylényegű megtestesült Igéjének, Jézus Krisztusnak a liturgiája, az ő ünneplése. Az Úr igéinek, azaz a Szentírásnak tehát központi, lényegi jelentősége van liturgikus cselekményeinkben. Isten Igéjéhez a liturgia sokféle módon viszonyul, hiszen az nem pusztán papírlapon, betűkkel közölt szöveg, hanem az élő Krisztus megjelenése. Általánosságban ez a hármas axióma állítható fel az Ige és a liturgia kapcsolatáról: (1) a liturgia a Bibliát olvassa, (2) a Szentírást tiszteli, (3) Isten Igéjét hirdeti.