Lelkiség

Az egyház nagy ünnepét tartjuk június 29-én: „a szent, dicső és mindenekfelett dicséretes” Szent Péter és Szent Pál főapostolt tiszteljük ezen a napon. Templomainkban az ikonosztázionon mindig jelen vannak a szentek között, sőt közöttük is a fő helyet kapják meg. Kimagasló tiszteletük azonban nemcsak ebben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy közös ünnepük a legnagyobb ünnepek – a tizenkét lítiás ünnep – közé tartozik. Fő énekük, a tropár azonban – az egyház egészséges gondolkodásmódjának megfelelően – mégsem annyira őket állítja az ünneplés középpontjába, mint magát Jézus Krisztust. Igaz, kettős megszólítással kezdődik és kettős közbenjáró kéréssel zárul, de a középpontban mégis „a mindenek Uralkodója” áll.

Tehetős és tekintélyes család gyermekeként született a mai Törökország északi részén, Trapezuntban, 925 körül. Korán elvesztette szüleit, anyjának egyik rokona nevelte fel. Már fiatalon Bizáncba került tanulni, ahol jó képzést kapott a világi tudományokban is. Keresett oktatóvá vált, nyitva állt előtte a tudóspálya. Ám ő aszketikus, világtól elvonult életet akart élni. Amikor egy utazása során megpillantotta Athosz hegyét, vágyódás fogta el, hogy ott telepedjék le. Bizáncban megismerte Maleinaszt, a virágzó kolostor, Küminasz igumenjét (házfőnökét), és elmondta neki, hogy szerzetes akar lenni. Életét nemsokára Küminaszban folytatta. Négy év után elöljárói „a csendesség nagy harci állapotába” bocsátották, vagyis attól kezdve a kolostortól távolabb, remeteként élhetett egy cellában, kenyéren és vízen, kemény lemondásban.

Az áldás kelyhe: Krisztus vérében való részesedés, a megtört kenyér: Krisztus testében való részesedés – tanítja Szent Pál a korintusiaknak. Az Eucharisztia, „hitünk titka”: üdvösséges áldozat és megtört kenyér, keresztény életünk és a liturgia középpontja, csúcsa: ebben a hálaadó és engesztelő isteni áldozatban „megvalósul megváltásunk műve” („opus nostrae redemptionis exercetur” – Sacrosanctum concilium, 2). A zsinat tanítása szerint az eucharisztikus liturgia egyrészt „az Úrban szent templomává és a Szentlélekben Isten hajlékává építi az Egyház tagjait, amíg el nem jutnak a krisztusi nagykorúságra, másrészt csodálatos erőt ad nekik ahhoz, hogy Krisztusról tanúságot tegyenek”.

Katekézis a liturgiáról

Római tartózkodásom alatt egyik vasárnap maronita rítusú szentmisén vettem részt a gyönyörű Santa Maria in Cosmedin-templomban. A liturgia közepe táján járhattunk, amikor idősebb olasz házaspár esett be mellém a padra. Miután kifújták magukat, és észlelték, hogy nem átlagos misén vannak, az asszony olaszos közvetlenséggel felém fordult. „È ancora buona la messa?”, kérdezte, ami magyarul nagyjából annyit tesz: Érvényes ez a mise?

A görögkatolikus egyház minden csütörtökön – a szent apostolok mellett – Szent Miklós püspökről is megemlékezik. Arról a Szent Miklósról, akit a világ Mikulásként (vagy rosszabb esetben Télapóként) ismer. Teljes nevén Csodatevő Szent Miklós ő, aki a III–IV. század fordulóján Müra városában volt püspök. Bár sok csodás esemény fűződik a személyéhez, nem pusztán legendás alak. A bizánci egyház védőszentjének tartja ezt a legnépszerűbb szentjét, s a görögkatolikus egyház különösképpen is védőszentjévé fogadta. Ismerik a világ minden táján, tisztelik az egyházban mind Keleten, mind Nyugaton. Ámde hogyan ismeri őt Isten? Erre ad nekünk némi választ a nap fő éneke, a tropár.

Az ukránok lakta terület 1939-ben a Szovjetunió része lett. Az ukrán görögkatolikus egyház, amely szorosan összefonódott a nemzeti törekvésekkel, kegyetlen üldözést szenvedett. A Szovjetunió ateista államként egyik egyházat sem tűrte meg, de hivatalosan minden egyházi vagyon az orosz ortodoxok tulajdonába került, a papságot és a híveket pedig áttérésre kényszerítették. Az ukrán görögkatolikus egyház illegalitásba kényszerült, illetve tagjai közül sokan Nyugatra menekültek.

A földalatti egyház évtizedeken át kitartott a hitben, és még a szovjet források is elismerték, hogy növekedett a diktatúra alatt. Titokban megszervezték a papképzést, a hitoktatást, a szentségek kiszolgáltatását a hívek számára, valamint lelkiségi és imakönyvek, naptárak kiadását is. Lvivben illegális kolostor is működött, amelyet 1974-ben számoltak fel a hatóságok.

A jánosi kérügma azon mennyei dolgokról tanít, amelyeket szükséges meglátnunk és befogadnunk ahhoz, hogy életünk kiteljesedjen. Ez a krisztológia mutatja fel számunkra az egyetlen Fiút, aki ugyanúgy „fentről” kapott ajándék, mint a hitünk. E kettő pedig egybekapcsolódik, hiszen ha hiszünk a megfeszített és megdicsőült Krisztusban, akkor és csak akkor lesz teljes és örömteli az életünk.

Ezen alapvető tapasztalatot János egy konkrét találkozásban írja le, amikor Nikodémus egy éjjel felkeresi Jézust. A kereső, de még hitetlen tanító a példája annak, hogy lehetséges a hit fejlődése. Még éjnek idején jön, hiszen talán fél attól, hogy Jézussal lássák és kapcsolatba hozzák vele. Még a sötétség jellemzi a hitét, és nem tud kijönni a világosságra, ami maga is Isten ajándéka számunkra. De már keresi azt, ami „felülről” jön. Érdekes az itt olvasható többértelmű szó, az anothon, hiszen ezt egyszerre használták a felülről, a kezdetektől és az újra értelmében. János számára ez a felülről érkezett ajándék, amely már megvalósította a megváltást: ha hiszünk Jézusban, akkor nem kerülünk ítélet alá, s életünk örök és teljes!

Katekézis a liturgiáról

Ha kezünkbe veszünk egy, a II. vatikáni zsinat után készült latin nyelvű szertartáskönyvet, a borító utáni lapon ott szerepel egy igen sajátos kifejezés: „editio typica”. Magyar nyelven ezt „mintakiadásként” szoktuk visszaadni, ami azt jelenti, hogy e könyv nemzeti nyelvű megjelenése nemcsak nyelvi „átváltozást” jelenthet az eredeti latinhoz képest, hanem tartalmában is hordozhat olyan sajátosságokat, amelyekkel a latin eredetiben nem találkozunk. Ez egy „minta” tehát, amit ugyan követni kell, de nem mereven.