Párás, kissé ködös, szomorkás, igazi késő őszi reggel volt, amikor november 9-én a Népligethez értem. A fák nagy része már kopaszon állt, sárgásra váltottak a tölgyek levelei, és bár szélcsend volt, egymás után hullottak a földre.
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni! – írta Babits Mihály, Ősz és tavasz között című versének refrénjében. Igen, valóban ez a sors vár mindannyiunkra, a sirám jogos, ám szerencsés esetben vannak leszármazottak, akik emlékeznek, és továbbörökítik a rájuk hagyott tárgyakat, szellemi értékeket. Az unokák gyakran igyekeznek jól sáfárkodni az egykor élt családtagok, rokonok és – ez esetben – a nagyapák emlékével. Csillag Péter Molnár-C. Pál unokája, Komáromy Péter Szőnyi Istváné, Kováts Kristóf pedig Aba-Novák Vilmosé; mindhárman kitűnő példák erre az értékmentésre, az egykor élt nagyszülők emlékezetének életben tartására.
Akár családi hagyománynak is nevezhető bihari barangolásunkat idén Bakonszegen (egykori nevén Pusztakovácsiban) kezdtük meg, ahol Bessenyei György (1746/47–1811), a magyar felvilágosodás egyik legsokoldalúbb egyénisége élete utolsó 24 esztendejét töltötte „bihari remete”-ként, ahogyan önmagát nevezte, írói, filozófusi hivatásához mindvégig hűen, s ugyanakkor amolyan hétszilvafás birtokosként, szerény gazdálkodóként.
Az utóbbi évtizedben előbb a történetírásban jelentkezett az úgynevezett kollektív emlékezet behatóbb kutatása, majd ez a szemléletmód felbukkant az irodalomtudományban is. Ennek jegyében most egy olyan műfajt állítok a vizsgálódásom fókuszába, amellyel eddig viszonylag keveset foglalkozott az irodalomtörténet-írás: a családregényt. A műfaj generációról generációra örökíti, hagyományozza át azt az individuális emlékezetet, amellyel a regényírónak dolgoznia kell, ha ilyenféle munkába kezd.
Vonuló madaraink novemberben már a messze Délen járnak. Egyes fajok, amelyek csak Dél-Európába repülnek, már meg is érkeztek oda, ahol a téli időszakot töltik. Közöttük mindig akadnak áttelelők is. A télen látható és enyhe napokon akár éneklő vörösbegyek például kis részben hazaiak, sokan viszont a messzi Északról, a gyűrűzések tanúsága szerint például Finn- és Svédországból látogatnak hozzánk. Az utóbbi években egyre gyakrabban láthatunk áttelelő nagy kócsagokat és szürke gémeket, amelyek, ha a vizek befagynak, a mezőkön pockokra vadásznak.
