Múltunk egy idegen ország

Azt mondják, az olvasás azért is hasznos, mert ösztönzi a belső látásunkat. Érdekes, hogy nem feltétlenül a tájleírások jelennek meg élénken a fejünkben, sokkal inkább a történet az, ami képpé alakul. Egy regény megfilmesítése ezért sem könnyű feladat. Az alkotóknak nem egyszerűen a cselekményt kell belesűríteniük két órába; ha elég érzékenyek, kezeik között életre kel az írott szó, mi pedig elcsodálkozunk: az, amit most látunk, kísértetiesen hasonlít arra, ami olvasáskor megjelent bennünk. Per Petterson 2003-ban kiadott, Lótolvajok című művéből Hans Petter Moland készített filmet. A norvég rendezőnek sikerült ez az átformálás, és a szó legnemesebb értelmében megfilmesítette a regényt.
A nemrég megözvegyült, nyugdíjas Trond (Stellan Skarsgård) az ezredforduló idején egy erdő melletti házba költözik. Mindennap fát vág, befűt, főzőcskézik, és javítgatja új otthonát. Csupán azért jött e távoli tájra, mert nyugalomra és magányra vágyott. Vagy mégsem? Belső monológjaiból megtudjuk, hogy 15 évesen járt már ezen a környéken. Apjával töltött itt egy nyarat, vagyis véletlennek cseppet sem nevezhető, hogy pont itt verte fel a sátorfáját.
Más általában menekül a múltja elől, Trond azonban, éppen ellenkezőleg, visszatért, mert vissza kellett térnie arra a helyszínre, ahol annak a nyárnak az eseményei történtek. Nem feltétlenül azért, hogy jobban megértse őket. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy az évtizedek alatt még nem dolgozta fel lelkileg ezt a rövid időszakot, és most végre neki szeretne látni az önelemzésnek. Egy kép és egy mondat világítja meg a legjobban, mit is akar. René Magritte egyik festményén – címe A tiltott másolat – egy tükörbe néző ember csak a saját tarkóját látja. Charles Dickens Copperfield Dávid című regénye így kezdődik: „Én leszek-e vajon saját életemnek a hőse, vagy más tölti-e be ezt a hivatást: elválik majd e lapokból.” Akkor, abban a néhány hétben Trond volt a saját életének hőse.
„Íme, itt áll az a férfi, akit tisztelek és szeretek” – állapítja meg magában a 15 éves Trond (Jon Ranes). A regénynek és a filmnek is tulajdonképpen két fókuszpontja van. Az első az apa és a fia közötti kapcsolat. Trond felnéz az apjára, nem is sejti, hogy az eltitkol előle valamit. Amikor Franz (Gard B. Eidsvold) elmeséli a fiúnak, hogy az apja a norvég ellenállás tagja volt, valami megtörik benne. Nem azért, amit az apja tett, hanem azért, mert soha nem beszélt neki erről. Apja furcsa, elsőre gyakorlatiasnak tűnő tanácsai – „nem fáj, ha nem akarod”, „hagyd leülepedni a fájdalmat, nincs belőle hasznod, ha bolygatod” – csak később nyerik el az értelmüket. Barátja tragédiája után a fiú felismeri, milyen fontos egy férfi életében a felelősségvállalás, ám ebben az apja nem tud számára példát mutatni. A hetven felé közeledő Trond kénytelen továbbértelmezni Copperfield Dávid dilemmáját: vajon lehetséges-e, hogy valakinek a saját apját egy másik ember kapja meg?
Az erdő melletti élet, a kunyhó körül végzett munka és végül a faúsztatás a férfias, kemény élet megjelenítője. Moland – akinek a nevét leginkább a Palackposta és Az eltűnés sorrendjében című filmekből ismerhetjük (az utóbbit az amerikaiak kedvéért, immár amerikai szereplőkkel, Dermesztő hajsza címmel újraforgatta) – igyekszik minden részletében visszaadni ennek a rideg, de annál szebb életmódnak a romantikáját és nehézségeit. A nézőt különösen a faúsztatás jelenete ragadja meg. A rendezőnek azonban a film másik fókuszpontját, a kamasz Trond vívódásait is ábrázolnia kellett. A regényben leírt érzelmi hullámokat Moland csak jelzi, e visszafogott ábrázolás pedig pont megtartja az arányokat. Nem csak a faúsztatás válik kitüntetett pillanattá, ugyanilyen szerepe van az első öltöny megvásárlásának is, amikor a fiú úgy érzi, már csak „karnyújtásnyira van a felnőttkor”. Az önállósulás folyamatát leginkább a regényben figyelhetjük meg: Trond leválása az anyjáról még természetes, az apjától azonban – akivel 12 évesen „szövetségre lépett” – azért szakad el, mert cserben hagyta őt.
Az idős Trond kifelé tart az életből, a napi teendőire összpontosít, talán túlságosan is. Ám feltörnek benne az emlékek arról az időről, amikor még éppen csak elkezdett élni. A dolgok sokszor csak megtörténnek velünk, mint egy görög drámában – az ember, bár alanya, nem feltétlenül alakítója az eseményeknek. A kamasz Trondnak nincs lehetősége arra, hogy befolyásolja a történéseket, ám átélni őket annál inkább képes. Sokszor érzi úgy, hogy „a világegyetem teljes súlyával nehezedik” rá, máskor viszont „pehelykönnyű”. Ez az az önmegtapasztalás, amit az idős Trond keres, és ez lehet az az intenzitás, amit hajdanvolt kamaszkorunkra visszagondolva mi is szívesen újraélnénk.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..