Bessenyei György bakonszegi kunyhója

Egykori lakóhelye, a zsúpfedeles házikó, amelyet hamarosan felújítanak, és a Petőfi Irodalmi Múzeum gondozásába kerül, semmiben nem különbözik e korszak paraszti portáitól. Gazdája, az egykori sárospataki diák, a 19 éves korától, azaz 1765-től Mária Terézia bécsi testőrségének tagjaként jeleskedő, ekkoriban még csak latinul tudogató daliás ifjú szakadatlan önképzéssel tanult idegen nyelveket, filozófiát, irodalmat és történelmet egyszerre. A Biblia szövegének tanulmányozásában is elmélyült, s bár első számú mintája, modellje a francia kultúra volt, s Voltaire-ért rajongott, az angol Alexander Pope Anessay on man című művét is lefordította, a kor szokása szerint a francia változatból. Egyik legismertebb műve, az Ágis tragédiája 1772-ben jelent meg. Kazinczy Ferenc szerint ez a mű és ez a dátum jelzi a magyar felvilágosodás kezdetét.
Bessenyei egy ideig a magyar reformátusok ügyvivője volt Bécsben, s ezért a négy szuperintendencia (mai szóhasználattal: egyházkerület) összesen 2000 aranyforint évdíjat fizetett neki. E jövedelmét 1775-ben elveszítette, mert a magyar oktatás megreformálásának kérdésében egyháza vezetésével szemben a császárnő mellé állt. Részben ezért – kultúránk elkötelezett felemelőjeként –, részben pedig anyagi okokból 1779 augusztusában a katolikus hitre tért át. Ekkor már hat éve annak, hogy – elhízottsága miatt – el kellett hagynia a daliás termethez kötött testőri szolgálatot. 1779-től 1780-ig mint az udvari könyvtár tiszteletbeli őre Mária Teréziától ugyancsak évi 2000 forint kegydíjat kapott, amelyet anyja halála után II. József császár megvont tőle. 1782-től 1785-ig Bessenyei György az anyjánál élt Tiszabercelen, s ezt követte a bihari remeteség huszonnégy esztendeje. Ezen csak az enyhített valamicskét, hogy utolsó éveiben unokahúga és poétatársa, Bessenyei Anna ápolta. A tágas, de gazdára váró bakonszegi kert, a szomorú, zsúpfedeles kunyhó minden idők egyik legnagyobb, bár élete több pontján önsorsrontó magyarjának adott „erémi szállást”, remetei menedéket.
Ottlétünk verőfényes délutánján vigaszt nem „a házigazda” komor, de a költő filozófus bujdosásának esztendeit híven és beszédesen ábrázoló mellszobra jelentett, (a közelmúltban, november 6-án, 73 évesen elhunyt kiváló bihari szobrászművésznek, a közeli Berettyóújfalu s az egész régió büszkeségének, Kurucz Imrének 1991-es alkotása), hanem egy gyönyörű, kidőlt-bedőlt, szívmintás fakapu. Annak a rövid időszaknak az emlékeként (még ha valószínűleg nem is pontosan abból az időből való), amikor Bessenyei György végtelen magányát, amelyet daliás ifjúkorában Barcsay, Báróczi, Orczy, Ráday Gedeon és más írótársak barátsága enyhített, élete végpontján rokona és lelki társa, a költészetnek ugyancsak elkötelezett Anna tette szebbé és könnyebbé. Ezt az élményt, ha nem is a maga teljességében, de töredékesen talán tükrözi Bakonszegen papírra vetett versem épp úgy, mint az itt látható felvétel. Bessenyei György óriási, egyszerre européer és magyarságközpontú életművének barátai szeretettel várják azt a remélhetőleg közeli időpontot, amikor a jelenlegi „kunyhó” ismét méltó emlékházzá lényegül, talán a rendbe hozott kertben sorra kerülő, a gazdát megidéző kamaraszínházi előadásokkal és egyéb rendezvényekkel.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..