Kultúra

Magyar játékfilm (1958)

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2009)

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2010)

Olasz já­ték­film (1983)

A Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­ter­mé­ben két­na­pos Cho­pin-kon­cer­tet ad Bogányi Ger­gely zon­go­ra­mű­vész. 2010. no­vem­ber 27-én és 28-án a Bar­tók rá­dió élő­ben köz­ve­tí­ti a ma­ra­to­ni vál­lal­ko­zást, amely­nek ke­re­té­ben a len­gyel mes­ter va­la­men­­nyi zon­go­rá­ra kom­po­nált mű­ve meg­szó­lal. A vi­lág­já­ró mű­vész „sza­lon­jel­le­gű, ba­rát­sá­gos, in­ten­zív, ám kel­le­mes han­gu­la­tú hét­vé­gi öröm­ze­né­lés­re” – és nem utol­só­sor­ban le­mez(so­ro­zat)be­mu­ta­tó kon­cert­re – ké­szül. Ami­kor nyá­ron nagy­sza­bá­sú ter­vé­ről be­szél­get­tünk, a Chopin-maratonról töb­bek kö­zött a kö­vet­ke­ző­ket mond­ta: „Ed­di­gi éle­tem leg­na­gyobb vál­la­lá­sa hos­­szú fel­ké­szü­lést, oda­fi­gye­lést és kon­cent­rá­ci­ót igé­nyel. Nem ra­ga­dok ki kam­pány­sze­rű­en mű­fa­jo­kat – ma­zur­ká­kat, ke­rin­gő­ket, nok­tür­nö­ket, pre­lű­dö­ket… –, ha­nem kon­cert­él­ményt nyújt­va „szó­ló­es­te­ket” adok, csak ép­pen öt-öt hang­ver­senyt két nap alatt. Cho­pin-ügy­ben szá­mom­ra ez lesz idén a vég­ső meg­pró­bál­ta­tás.” Óha­tat­la­nul fel­me­rül a kér­dés: mi­ért kell en­­nyi­re ös­­sze­sű­rí­te­ni a prog­ra­mot; nem lesz-e pusz­ta erő­pró­ba mind­ez? A mű­vész vá­la­sza „ma­gá­tól ér­te­tő­dő”: „Elő le­het ad­ni Cho­pin összes mű­vét úgy, hogy az ne tel­je­sít­mény­ori­en­tált le­gyen. Az in­terp­re­tá­ció élő va­ló­ság, min­dig vál­to­zik – jobb eset­ben fej­lő­dik. Idő­ben ös­­sze lesz­nek sű­rít­ve a kon­cer­tek, és egyik ge­ne­rál­ja a má­si­kat. Egy­sze­rű­en ar­ról van szó, hogy az em­ber el­in­dul egy úton a szép­ség fe­lé, az­tán egy­re job­ban be­le­jön, és egy­re kö­ze­lebb ke­rül­het az igaz­ság­hoz…” A hely­szí­nen szur­kol­va az ügy si­ke­ré­nek vagy a rá­dió előtt ül­ve min­den­ki el­dönt­he­ti, Bogányi Ger­gely­nek si­ke­rül-e ele­get ten­nie e transz­cen­dens ki­hí­vá­sok­nak.

A XIX. szá­zad­ban szü­le­tett em­be­rek még nem gon­dol­ták, hogy ha­ma­ro­san el­jön az idő, ami­kor a hang­ju­kat vagy ked­venc ze­ne­ka­ruk elő­adá­sát akár több száz ki­lo­mé­ter tá­vol­ság­ban is hall­hat­ják má­sok – hi­szen fel­ta­lál­ják a rá­di­ót. A film­szí­né­szek pe­dig még jó ide­ig nem is sejt­het­ték, hogy ha­ma­ro­san „be­köl­töz­het­nek” a csa­lá­dok ott­ho­na­i­ba, mert fel­ta­lál­ják a te­le­ví­zi­ót.
Né­hány év­ti­zed­del ké­sőbb vi­szont már szte­reó rá­dió­adás­ok vol­tak, szí­nes te­le­ví­zi­ó­kat áru­sí­tot­tak a bol­tok­ban, majd LCD- és plaz­ma­té­vék ké­szül­tek, újab­ban pe­dig már a LED-tévék kez­dik ural­ni a pi­a­cot. Lé­zer se­gít­sé­gé­vel tér­ha­tá­sú han­got ad­nak a kom­pakt­le­me­zek (az­az a CD-k), a fil­mek front­ján (a több­nyi­re il­le­gá­lis le­töl­té­sek után) ve­zet­nek a DVD-k, a mo­zik­ban pe­dig ma már há­rom­di­men­zi­ós elő­adá­sok bű­vö­lik a né­ző­ket. A tech­ni­kai fej­lő­dés a mű­so­rok su­gár­zá­sát is meg­vál­toz­tat­ta. Az adó­tor­nyok­ból az éter hul­lá­ma­in, mű­hold se­gít­sé­gé­vel a vi­lág­űr­ből, eset­leg te­le­fon­ve­ze­té­ken, más­kor op­ti­kai ká­be­len – ana­lóg és di­gi­tá­lis jel­ként – öm­lik fe­lénk az in­for­má­ció, a hír és az ál­hír, a mű­vé­szet és a po­csék szap­pan­ope­ra.
Rö­vid idő, és már ru­ti­no­san hasz­nál­juk a leg­újabb cso­dá­kat is, de a leg­több­ször fo­gal­munk sincs ró­la, mi­ként mű­köd­nek, és mi­lyen tech­ni­kai vív­má­nyok te­szik le­he­tő­vé, hogy a vi­lág ré­sze le­gyen az ott­ho­nunk­nak – jó és rossz ér­te­lem­ben egy­aránt.
Már év­ez­re­dek óta is­mer­te az em­ber azok­nak a fi­zi­kai je­len­sé­gek­nek egy ré­szét, ame­lyek mind­ezt le­he­tő­vé tet­ték, ám csak a XX. és a XXI. szá­zad­ban érett meg az em­be­ri­ség ar­ra, hogy az egyes ele­me­ket ösz­­sze­rak­va – újabb fel­fe­de­zé­se­ket hasz­no­sít­va – rá­di­ót, te­le­ví­zi­ót, vi­de­o­ka­me­rát, DVD-t, mo­bil­te­le­font vagy szá­mí­tó­gé­pet al­kos­son. Most in­du­ló so­ro­za­tunk­ban a ré­gi je­len­sé­gek mo­dern fel­hasz­ná­lá­sát, az új fel­fe­de­zé­sek min­den­na­pi hasz­no­sí­tá­sát mu­tat­juk be ol­va­só­ink­nak.

Egy kö­zel­múlt­ban ké­szí­tett ta­nul­mány sze­rint a vi­lág ház­tar­tá­sa­i­nak nyolc­van­hét szá­za­lé­ká­ban van te­le­ví­zió. És ahol van, ott ál­ta­lá­ban na­pon­ta né­zik is – ha­zánk­ban pél­dá­ul a té­vé­tu­laj­do­no­sok nyolc­van­ki­lenc szá­za­lé­ka kap­csol­ja be min­den­nap a ké­szü­lé­ket. Nem is rö­vid idő­re: idén ok­tó­ber­ben a négy­éves­nél idő­sebb né­zők át­la­go­san na­pi négy óra negy­ven­öt per­cet töl­töt­tek té­vé­né­zés­sel.
A sta­tisz­ti­kák per­sze ter­mé­sze­tük­nél fog­va ál­ta­lá­no­sí­ta­nak, óva­to­san kell ér­tel­mez­ni az ada­to­kat. De an­­nyi biz­ton ál­lít­ha­tó: a te­le­ví­zió meg­ha­tá­ro­zó ré­sze az éle­tünk­nek – akár néz­zük, akár nem. Mert bi­zony, ha mi nem is nyú­lunk a la­kás­aj­tón be­lép­ve au­to­ma­ti­ku­san a táv­irá­nyí­tó­hoz, meg­te­szik he­lyet­tünk ro­ko­na­ink, ba­rá­ta­ink, mun­ka­tár­sa­ink, gyer­me­ke­ink osz­tály­tár­sai, és raj­tuk ke­resz­tül a mi éle­tünk­re is hat a te­le­ví­zió.
Hasz­nos­sá­gá­ról, il­let­ve ká­ros ha­tá­sa­i­ról gya­kor­la­ti­lag a fel­ta­lá­lá­sa után azon­nal vi­ták ke­re­ked­tek. A té­vé nél­kü­li élet jel­sza­va már 1980-ban moz­gal­mat ho­zott lét­re an­gol­szász te­rü­le­te­ken.
A le­he­tő­ség, hogy tel­je­sen ki­zár­juk az éle­tünk­ből a te­le­ví­zi­ót, igen csá­bí­tó le­het, hi­szen ren­ge­teg ne­ga­tív tar­ta­lom­tól és a tu­da­tos fo­gyasz­tói lét fá­rad­sá­gos dön­té­se­i­től óv­hat­juk így meg ma­gun­kat és gyer­me­ke­in­ket. Cse­ré­be vi­szont na­pon­ta több óra sza­bad­idő­vel le­he­tünk gaz­da­gab­bak. Ugyan­ak­kor az is tény, hogy szá­mos fi­a­tal­nál ép­pen a té­vé­től va­ló el­zá­rás oko­zott pszi­chi­kai gon­do­kat, il­let­ve ne­héz­sé­get a kor­tár­sak kö­zé va­ló be­il­lesz­ke­dés­ben. Az így el­vesz­tett ér­té­kes is­me­re­tek­ről, film­él­mé­nyek­ről nem is szól­va. Az arany kö­zép­úton ha­lad­ni ez eset­ben sem kön­­nyû, de hos­­szú tá­von ta­lán még­is ki­fi­ze­tő­dő, hi­szen a XXI. szá­zad­ban nem for­dít­ha­tunk há­tat az elekt­ro­ni­kus mé­di­u­mok­nak. In­kább ta­nul­juk meg he­lye­sen hasz­nál­ni őket…

Amerikai filmvígjáték (2007)