1970-es években jó kis magyar fordító (és nyelvtanuló) társaság jött össze Szófiában. Nagy László kultuszt csinált a bolgár irodalomnak, s többekkel egyetemben én is az ő példája nyomán jutottam ki ösztöndíjjal Bulgáriába. Az előttünk járók, elsősorban Juhász Péter és Király Zoltán szeretettel fogadták az utánpótlást, Utassy Józsefet, Rózsa Endrét és jómagamat, és sokat segítettek abban, hogy mihamar eligazodjunk a bolgár viszonyok közt.
Egy álom langyos magzatvizében mozdulatlanul
emberi szavaid kimúlása után egy másik világ nyelvén
más világegyetemek galaxisaival töltekezve
a flamand–csendélet színű délutánban
első versedet írod örülj
Kincses jövőt utódokra hagy.
Nem vetné magát ki ablakán.
Tiszta fej, félelmes falak.
Nem jutsz túl a tízezer szobán.
Kedvelem a másvilági lángok
fakó jelírását, árva énekét,
ki lénytelen az űri–méhbe vágyott,
ha a fényalatti térbe színre lép.
Sürgő múltat temet, száraz okokat,
(IX. századi imádság)
Ó, egy kis cellában élni, hol senki nincs a közelben:
mily kedves zarándokút a Halálba vivő előtt!
A múló órák alatt a felhős Éghez dalolni;
míg száraz kenyér s hideg forrás vize éltet!
Ez lesz minden rossz vége, ha magam lehetek,
(XI. századi imádság)
Ó, mily balga az,
aki Neked
dicséretet,
Égi Király,
(Szent Brigittának tulajdonított
imádság a X. századból)
Házamba hívnám az Ég minden lakóját;
csöbörszám raknék jó ételt elébük.
Meghívnám a három Máriát, kiknek híre oly nagy.
Az Ég minden zugából jönne vendég.
Kezdetben vala a vég.
Közben a rész és a nézet.
Felülről béke és áldás.
Lentről küzdelem és átok.
Az út végén teljesség.
Minden vég kezdete.