Költők a századvégen Szófiában

A kortárs bolgár költők pedig, akikkel szintén hamar megismerkedtünk, arról gondoskodtak, hogy amennyire lehet, otthon is érezzük magunkat. Nagy László jelentős bizalmat szerzett a bolgár irodalmárok között hazánknak. De különben is unokatestvéreknek tekintenek bennünket, a keleti származás okán.



Ám már ennek előtte is megkóstoltam Bulgáriát. Első kötetes ifjonc koromban Buda Ferenc megfelezte velem két hónapos bolgár ösztöndíját. Vendéglátóink szinte az egész országot beutaztatták velünk, s mosolyogtunk rajta, hogy fiatal korunk ellenére az irodalmi hivatalosságok milyen tisztelettel fogadnak. Hanem az akkor még valóban kóstoló volt számunkra, inkább kirándulás, mint komolyabb ismerkedési szándék. Buda Feri utána a közép-ázsiai török népek nyelve és irodalma felé tájékozódott, s én sem gondoltam még, hogy bolgárfordító leszek.

A helyzet akkor vált meghatározóvá, amikor jó néhány év múltán Utassy József barátom rábeszélt, hogy menjünk ki Szófiába nyelvet tanulni és ismerkedni ottani kortársainkkal, hiszen „szabadúszókként” itthon csak a család terhére vagyunk. Persze ez is Nagy László segítségével történt. Attól kezdve több megszakítással hónapokat töltöttünk Szófiában és a bolgár tengerparton, s hamarosan csatlakozott hozzánk még egy barát, Rózsa Endre. Szinte észre sem vettük, olyan egyszerűen ismerkedtünk meg az írószövetség kávézójában a bolgár költőkkel – mindenki odajárt –, különösen a mi nemzedékünk tagjaival. Ismeretségünk hamarosan meghitt barátsággá alakult jelentősebb kortársainkkal, s közös iszogatásaink- beszélgetéseink során nemcsak rokon törekvéseinkre, gondjainkra jöttünk rá, de szép lassan fordítani is kezdtük egymást. Nekünk ez annál jobban jött, mert friss fordításainkkal rögtön újságszerkesztőségekbe vittek bennünket, s elintézték, hogy gyorsan honoráriumot kapjunk, kiegészítve vele szűkös ösztöndíjunkat. Ez azért is volt fontos, mert általában ők láttak vendégül minket, ők fizettek, s mi restelkedtünk.

Ez pedig egy fontos dolgot takar: a bolgár honoráriumrendszer sokkal bőkezűbb volt, mint a magyar. Oka és ára volt ennek. A hatalom ezáltal próbálta megvenni – s nem is sikertelenül – az írók-költők tollát. Mindig vannak megvehetők, s leginkább a szerényebb tehetségek között, akiket aztán elhalmoznak lehetőségekkel, juttatásokkal. Ezektől igyekeztünk távol tartani magunkat, s barátaink is azért lettek barátaink, mert nem ilyenek voltak. Hazatérve folytattuk a nyelvtanulást és a fordításokat (zömmel nyersfordításokból): több antológia készült, s a Bolgár Kulturális Intézetben is élénk irodalmi élet folyt, hiszen igazgatója akkoriban egy neves költő, Nino Nikolov volt. Én magam lefordítottam két bolgár író: Kraszto Sztanisev és Mile Markovszki egy-egy mesefüzérét, egy klasszikus délszláv népmesegyűjteményt, s a különféle antológiák mellett két önálló verseskötetet is: Önrekviem címmel egy poémagyűjteményt, és egy kötetet Petár Alipievtől, aki neves Petőfi-fordító volt.

Zömmel a XX. századi bolgár költészetből mintegy hétezer soros fordításgyűjteményem kerekedett ki. Ez időrendi sorrendben közli mintegy hetven költő verseit, a legfiatalabbakig. Legtöbbjük a hagyományokra épít, de jól követhető az a változás is, amely a bolgár lírát a nyugati költészeti irányokhoz közelíti.

Kitetszik, hogy a több évszázados török uralom után későn kibontakozó alanyi költészet hogyan talál magára, s legújabb hajtásaiban, amelyek legjobb ismerője a már utánunk induló Szondi György, hogyan közelíti a modern költői eredményeket. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a bolgár költészetnek van már Balassi-kardos kitüntetettje is: Ivan Canev, az egyik legjelentősebb élő költő, aki 2011-ben érdemelte ki a rangos díjat. Ottani barátaink több magyar költőt is átültettek már bolgár nyelvre – hogy csak a költészetről beszéljünk. S bízom benne: lesznek fiatalok, akik a megkezdett munkát nálunk is, bolgár földön is folytatják.