Csak egy szó

Figyeltem a kacsákat, miféle életet élnek, hogyan verekednek, hogyan csipkedik egymást, hogy járnak együtt, párban, szerelemben. A vízre könnyű, óriási lepkeként repültek rá a vitorlások. És a tó közepén egy ember hajtotta magát, szörfdeszkán állt, gondoltam, azon, és közben lapátolt is. Nahát. És aztán ittam egy sört a parton. Bizony, egy cseh sört. És amikor hazaértem, kis tűnődés után szép lassan, figyelve és koncentrálva átjavítottam a novellát. Azt gondoltam, most már rendben is van. Hogy már kész.
Novellát, tárcát egyetlen iramodással meg lehet írni. De persze ha kihúznám a képzeletbeli fiókot, könnyedén tudnék mutatni olyan történetet is, ami évek óta befejezetlenül szomorkodik, viszont nem hiába teszi, mert egyszer lesz neki is utolsó, már meg nem mozdítható mondata.

Ne szomorkodj, te kis írás, egyszer be fogsz fejeződni.

Könnyű, jó érzés, ha egy novella elkészül. Múlékony érzés. Mint egy rövid, jóllehet fontos beszélgetés. Egy rezsiszámla be van fizetve.
Ha a regény folyó vagy tó, meg persze tenger, akkor a novella kút. Egy falikút a doh szürke felhőit föllélegző kisvárosban, ahol a régi kövek között mindig átcsobog egy faliforrás. Ezekre gondoltam vasárnap este, de valami azért nyugtalanított. Az a bizonyos novella csiklandozta a lelkem lepedőjét. Valami hiányzott belőle, valami apróság. Egy semmi kis ígéret. Egy ilyen kicsi, de fontos valami. Mindegy is. És aztán így vackoltam bele magam az éjszaka mélyébe. És amikor reggel keltem, és a Nappal keltem, vagyis meglehetősen korán, eszembe jutott, hogy mi hiányzik abból a novellából. Nem volt apróság. Bár csak egy szó volt.

De milyen fontos szó!

És akkor elővettem az írást, és újra dolgozni kezdtem rajta, húztam belőle és vontam, írtam benne reményről, reménytelenségről, bölcsességről és oktondiságról, jóról és hitványról, életről és halálról, jártam benne, mint valami csaknem kész házban, ahol néhány ferdén lógó képet még meg kell igazítani, néhány bútort előrébb vagy visszább kell tolni, és, és aztán jó lett. Megint jó lett. Azt éreztem, véglegesen elkészült ez a novella. Nem kell tovább bíbelődni vele, mert, ahogy lenni szokott, túlíródik. Hát persze, amikor a több kevesebb lesz. És el is küldtem az írást a szerkesztőségemnek.

Szervusztok, írtam nektek egy novellát! Közöljétek, és máris!

És jó volt.

Az ablakomból ráláttam a tóra, a hétfői reggel romlatlan kékjével halványkodott vissza. A szomszédban reszeltek. Traktor zörgött, mint egy kicsi világháború. Birkák kolompoltak, gyóntak, kolompoltak. A szomszédban iskola is volt, belátok a tantermekbe, és tudtam, ma reggel együtt dolgoztunk a takarítóval.

És egyszeriben megint eszembe jutott, hogy azt az egyetlen szót, amiért a novellát újra elővettem, amiért javítgattam, amiért tisztogattam, reszelgettem, amiért kolompoltam és zörögtem benne, mégis feledtem. Elfelejtettem beleírni a többi szó közé. Elterelte a figyelmemet a sok kis apró részlet, hajlat, hamiskás mondatkezdet, ügyetlen befejezés. És most már nem is fogom beleírni a szót.
Mert ezt már nem lehet. Azt érzem, hogy így nem szabad.

És hogy mi volt ez a szó?!

Hát csak ez:

Föltámadás.


2012. április 2.