Kultúra

Mint megriadt kisfecske csipogok,
nyögdécselek, mint dúcon a galamb.
Azt hittem, életem delén ragyog
napom, s ha szól, hát másért a harang.

Őszi éjszakákon, mikor
holdillatú a csend,

s rideg csillagok
szeplőzik be a végtelent,

az alvó világ, akár
a tokjába csukott hegedű.

Harmatot izzad a bogár
piciny lába alatt a fű.

A zeneszerző Koloss István, a Szent István-bazilika orgonaművészének ötödik (utolsó) szonátáját elemzi barátja Karasszon Dezső professzor, aki maga is a hangszerek királynőjének művésze. A harmadik tételt így jellemzi a szerző helyett: „Én itt befejeztem volna, de nincs vége – folytassa, aki tudja.”

A búcsúzás a túlparti távlat megpillantása, ahogyan Mozart életében, amikor transzcendens ihletettségű klarinétversenyét megírta – halála évében.

Koloss István idén lett volna nyolcvanesztendős. Említett szonátája annak az arcképét idézi, akit „nem pataknak, hanem tengernek kellett volna hívni”. J. S. Bach-portré emléke – zenei hangokon, a látás, a hallás érzékletes szövetségében, a nagy C-dúr toccata fürge motívumának, és a fölötte „újra meg újra kirobbanó” akkordoknak kombinációjával. A nyitottságot sugalló darab más szerzők hasonló szándékával is találkozik.

Egy nagy hatású karikaturista a Nemzeti Galériában

„Akinek humora van, az mindent tud. Akinek nincs humora, az mindenre képes” – mondta oly sokszor Peterdi Pál, a kitűnő sportújságíró, humorista, egykori atyai barátom. A humor, a jókedv, a viccmesélés mindig hozzátartozott a magyar ember jó tulajdonságaihoz. Gyakran segíthette át az embereket a bajokon, vagy legalábbis tette elviselhetőbbé számukra a nehéz időket a magyar történelem súlyos korszakaiban is. Az 1990-es évek elején Karinthy Ferenc mesélte a televízióban, hogy amikor 1945-ben a munkaszolgálatos Alfonsó és Zelk Zoltán összetalálkoztak aknaszedés közben és felismerték egymást, a kerítés túloldaláról Alfonsó odakiáltott Zelknek: „Mondd, te hol varratsz?” Miután ugyanaz az öltöny volt rajtuk már hónapok óta, amiben elhurcolták őket, képzelhetjük, milyen lerongyolódott állapotban lehetett a ruhájuk meg ők maguk is.

Ez a címe annak a regénynek, amelynek alapján a Most jó című film készült. Mit is tehetünk, ha hirtelen felismerjük, hogy főhősünk sorsához hasonlóan így áll a mi szénánk is? Mármint hogy erősen fogytán a földön nekünk kimért idő. Nagyon erősen hatott rám kisiskoláskoromban, amikor azt hallottam: Don Bosco rendszeresen végeztetett olyan gyakorlatot növendékeivel, hogy egy napig tegyenek úgy, mintha tudnák, másnap nem fognak felébredni. A fiatalok bizonyára gyóntak, áldoztak, mindenkivel kiengesztelődtek, még a szobájukban is rendet csináltak.

Gyászszínű múltunk egére
most csillagot festek dalolva
a lázító idő elmúlt
elsirattuk a fájó sebeket
bolyongó árvaságunk
a temetőbe hordtuk
átkot hordozó népem
szólít egy ország
egy csöppnyi fényt emelek
                                 homlokotokhoz
verejtékező időből valót
itt vagyok hát szeressetek
a putrik világából menekültet

Karácsonyi (rém)álom
Nem telhet el karácsony a Diótörő nélkül!? Felkiáltás és kérdés formájában is érvénye van e mondatnak, hiszen az E. T. A. Hoffmann meséje nyomán született Csajkovszkij-balett olyan örökzöld klasszikus, amely – tetszik, nem tetszik; akarjuk vagy nem – ünnepünk, életünk, kitartó gyerekkorunk része lett. Csak az idei decembert nézve: Diótörő az Operában, a Mûvészetek Palotájában, a Tháliában, a RaM Colosseumban, a bábszínházban, a nagykovácsi amerikai iskolában, a szokásos karácsonyi tévé-rádió reklámokban, régi-új hanghordozókon, DVD-ken… – és nem először filmen, a mozikban. Angol–magyar koprodukcióban tavaly nálunk készült el a legújabb változat. Ezúttal a sokoldalú Andrey Konchalovskiy feldolgozásában, aki előbb Tarkovszkij forgatókönyvírójaként, később akció- és történelmi filmek alkotójaként, majd operarendezőként tette le a névjegyét. Minden tekintetben eklektikus 3D-s Diótörő-mozijában Csajkovszkij zenéjét részben eredeti formájában bedolgozva, illetve – Sir Tim Rice szövegével – átdolgozva, musicalesítve használta fel. De nem csak a balettet, hiszen a Patkánykirály a Patetikus szimfónia harmadik tételének feszes indulótémájára dalol és masíroztatja „embereit”, a náciforma csatornalakókat; a happy endet pedig a b-moll zongoraverseny nyitódallamára erőltetett „örömóda” kíséri.

Álmom feketén
teríti ki fátylát:
aludj el, remény,
aludj el, kívánság!