Kultúra

Ami­kor kis­lány vol­tam, nagy­anyám kék fe­de­lű em­lék­köny­vet aján­dé­ko­zott ne­kem, s gyöngy­be­tű­i­vel be­je­gyez­te út­ra­va­ló­nak: „Légy sze­rény, mint az ibo­lya, me­lyet sö­tét­ben is el­árul il­la­ta.” Ké­sőbb a ta­ná­ra­im, a ba­rá­ta­im is raj­zol­tak, ír­tak a könyv­be, sok szép gon­do­lat ös­­sze­gyűlt, a bá­tyám Vil­lon-vers­sel le­pett meg, édes­apám pe­dig Köl­csey Fe­renc­től vá­lasz­tott bölcs ta­ná­csot: „Me­leg ke­bel­lel tégy min­dent, ami­hez fogsz, s me­leg ke­bel­lel szólj min­dent, amit beszélesz; így be­szé­ded és tet­te­id sa­ját színt és erőt és kel­le­met nyer­nek.”

Szerb An­tal (1901—1945) írót, iro­da­lom­tör­té­nészt ja­nu­ár 27-én gyil­kol­ták meg nyi­las hó­hé­rai a balfi mun­ka­szol­gá­la­tos tá­bor­ban. Zsi­dó csa­lád­ban szü­le­tett, hat­éve­sen szü­le­i­vel együtt meg­ke­resz­tel­ke­dett. Hí­vő ka­to­li­kus­ként ne­vel­ke­dett: ke­reszt­ap­ja Prohászka Ot­to­kár püs­pök volt, lelkiatyja Sík Sán­dor pi­a­ris­ta pap köl­tő. Húsz­éve­sen lett a Nyu­gat fo­lyó­irat szer­ző­je. A Pendragon le­gen­da, il­let­ve Utas és hold­vi­lág cí­mű re­gé­nyei nem­zet­kö­zi hír­ne­vet hoz­tak szá­má­ra.

Ame­ri­kai film­víg­já­ték (1997)

Ha azt hall­juk, hogy Bud Spencer és Terence Hill vagy Roger Moore és Tony Curtis, ré­gi ked­ves film­él­mé­nyek ele­ve­ned­nek meg ben­nünk. A mo­zi­tör­té­net egyik leg­si­ke­re­sebb pá­ro­sát két ame­ri­kai ko­mi­kus al­kot­ta, két örök ba­rát: Jack Lemmon (1925—2001) és Walter Matthau (1920—2000). E hí­res duó jó né­hány klas­­szi­kus­sá vált víg­já­ték­ban sze­re­pelt, több Oscar- és Golden Globe-díjat be­zse­bel­ve. Eb­ben a most mű­sor­ra ke­rü­lő ten­ge­ri mó­ká­zás­ban két bot­csi­nál­ta tánc­mes­tert ala­kí­ta­nak, akik egyik sla­masz­ti­ká­ból a má­sik­ba ke­ve­red­nek — bár ere­de­ti ter­vük rop­pant egy­sze­rű: vas­tag pénz­tár­cá­jú dá­mák­ra va­dász­nak, a gyors meg­gaz­da­go­dás cél­já­ból… A két le­gen­dás szí­nészt utol­só előt­ti kö­zös ala­kí­tá­suk­ban lát­hat­juk, még tel­jes fegy­ver­ze­tük­ben.

Ame­ri­kai ka­taszt­ró­fa­film (2006)

A ri­o­ga­tós fil­mek a moz­gó­ké­pes szó­ra­koz­ta­tás kez­de­té­től biz­tos be­vé­te­li for­rást je­len­te­nek a mo­zi ipa­ro­sa­i­nak. A fo­tel ké­nyel­mé­ben kö­röm­rá­gás­sal fű­sze­re­zett ret­te­gés iz­gal­mát kí­ná­ló mes­te­rek igen mély em­be­ri igényt szol­gál­nak ki, ami­kor az el­sza­ba­du­ló tűz­zel, víz­zel, ter­mé­szet­tel vagy tech­ni­ká­val szo­ron­gat­ják hő­se­i­ket. A mű­faj egyik al­egy­sé­ge a ten­ge­ri bor­zal­ma­ké. En­nek egyik leg­utób­bi da­rab­ját lát­hat­juk most, a Poseidon ne­vű lu­xus­ha­jó­ról, amely­nek anya­gi­lag jól el­eresz­tett uta­sai az At­lan­ti-óce­ánt sze­lik át ép­pen, amíg egy vi­har­ban fel nem bo­rul úszó vá­ro­suk. Egy ma­rok­nyi csa­pat élet­ben ma­rad, és egyet­len esé­lyük, hogy a víz fel­szí­ne fö­lé ér­nek, míg tart a le­ve­gő­jük… Az ef­fé­le fil­mek — túl az iz­gal­ma­kon — az ös­­sze­zárt em­be­rek vi­szo­nya­i­nak áb­rá­zo­lá­sá­val tűn­het­nek ki a tucatsztorik kö­zül. In­nen néz­ve e tör­té­net csak hal­vány után­ér­zé­se az 1972-es A Poseidon ka­taszt­ró­fá­nak. De azért néz­he­tő.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2011)

Mé­szöly Mik­lós 2001-ben hunyt el, és ki­lenc­ven­éves lett vol­na 2011-ben. Em­lé­ké­re nyolc­van­per­ces do­ku­men­tum­fil­met ké­szí­tett egy fi­a­tal pár, akik szak­ma­i­lag is re­me­kül ki­egé­szí­tik egy­mást: Dér Asia film­ren­de­ző és Gerőcs Pé­ter Mé­szöly-ku­ta­tó, író. Nagy vál­lal­ko­zás­ról van szó. Gon­do­san utá­na­men­tek min­den fon­tos té­má­nak, és igye­kez­tek min­den­kit meg­szó­lí­ta­ni, aki is­mer­te, sze­ret­te az írót. Azo­kat, akik ta­nul­tak tő­le, és azo­kat, akik a ba­rá­tai, tisz­te­lői vol­tak, a leg­több eset­ben olyan em­be­re­ket, akik sze­mé­lye­sen is­mer­ték, és hi­va­tá­suk ré­vén is kö­tőd­tek hoz­zá. Ezt a fil­met az te­szi iz­gal­mas­sá, hogy ez a ket­tő: a szak­ma és a ma­gán­élet szét­bo­goz­ha­tat­la­nul együtt van ben­ne, de sze­ren­csé­re nem a bul­vár szint­jén. A „fél­múlt­ban” ját­szó­dik: ké­sei bú­csú az em­lé­kek­ben és mű­ve­i­ben egy­aránt itt ma­radt­tól.

Port­ré­film (2007)

A ma­gyar táncházmozgalom egyik el­in­dí­tó­ja Szek­szár­don szü­le­tett 1947-ben. A Mű­egye­te­men szer­zett épí­tész­mér­nö­ki dip­lo­mát, majd ter­ve­ző épí­tész­ként dol­go­zott. Éne­kes­ként és ze­ne­szer­ző­ként az Egye­te­mi Szín­pa­don, 1969-ben mu­tat­ko­zott be elő­ször, meg­ze­né­sí­tett ver­sei a kor­társ iro­dal­mat hoz­zák kö­ze­lebb a hall­ga­tók­hoz. Év­ti­ze­dek óta nép­ze­ne­ku­ta­tó is. Nem­rég a Föl­szál­lott a pá­va te­het­ség­ku­ta­tó mű­sor zsű­ri­jé­nek el­nö­ke volt, és így nyi­lat­ko­zott a ne­mes ver­sen­gés­ről: „fi­a­ta­lok szá­zez­rei fog­lal­koz­nak va­la­mi olyas­mi­vel, ami­ről a nyil­vá­nos­ság­nak szin­te nincs is tu­do­má­sa. A ha­gyo­mány és kor­sze­rű­ség ösz­­sze­kap­cso­lá­sa olyan fon­tos lé­pés, ame­lyet elő­de­ink sok­szo­ri pró­bál­ko­zá­sa után en­nek a nem­ze­dék­nek spon­tá­nul si­ke­rült meg­va­ló­sí­ta­ni”. A haj­dan el­kez­dett mun­ka be­érett, Se­bő Fe­renc nem hi­á­ba dol­go­zott. Ér­de­me­it 2012-ben Kos­suth-díj­jal is­mer­ték el.

Fran­cia víg­já­ték (2008)

Az anya mos, főz, el­lát­ja a gye­re­ke­ket, míg az apa dol­go­zik, hogy le­gyen mi­ből meg­él­ni — a Marciac há­zas­pár így él. Egé­szen ad­dig, míg prob­lé­má­ik meg­ol­dá­sá­ra az as­­szony (Sophie Marceau) ki nem ta­lál­ja, hogy cse­rél­je­nek sze­re­pet. A „ti­éd a csa­lád, enyém az üz­let” fel­ál­lás azon­ban azt is je­len­ti, hogy a sze­mé­lyi­sé­gük­nek is ala­kul­nia kell. Az anyá­nak fel kell fe­dez­nie ön­ma­gá­ban az animust, az apá­nak pe­dig az animát. A fér­fi azt hi­szi, vég­re pi­hen­het, a nő azt hi­szi, vég­re csi­nál­hat va­la­mit… Pascale Pouzadoux víg­já­té­ka ar­ra buz­dít, hogy is­mer­jük meg job­ban, mit is tesz a pá­runk nap­ról nap­ra. Ak­kor ta­lán job­ban meg fog­juk be­csül­ni.

Cseh Ta­más­ra em­lé­ke­zünk (1999)

Min­den kor­szak­hoz tar­toz­nak mű­vek, ar­cok, fil­mek. A XX. szá­zad­hoz még hoz­zá kell ten­nünk mind­ezek­hez a ze­nét is. Amit ha meg­hal­lunk — mint Proust re­gé­nyé­ben a sü­te­mény­től —, ga­ran­tál­tan fel­buk­kan ben­nünk éle­tünk egy bi­zo­nyos sza­ka­sza, akár jó em­lé­ke­ink van­nak ró­la, akár nem. Szá­mom­ra a het­ve­nes-nyolc­va­nas évek for­du­ló­já­nak hang­ja Cseh Ta­má­sé. S bár ha­lá­lá­ig dol­go­zott — több mint hat­van le­mez­nek volt köz­re­mű­kö­dő­je —, ha meg­hal­lom va­la­hol, vis­­sza­re­pít ab­ba az idő­be, ami­kor a Mű­csar­nok vagy ép­pen a Front­át­vo­nu­lás cí­mű le­me­ze meg­je­lent. Élet­mű­vé­re nem ra­kó­dott rá a po­li­ti­ka, ta­lán azért, mert ösz­tö­nö­sen tá­vol­sá­got tar­tott min­den­től, ami szen­­nyes. Ezért is von­zot­ta az in­di­á­nok — ta­lán kis­sé ide­a­li­zált — vi­lá­ga. Ma len­ne hat­van­ki­lenc éves.