Kultúra

Egon Schiele budapesti kiállítása

A művészeken gyakran számon kérik az „eredetiséget”, az egyéni látásmódot, azt, ami egyedül rájuk jellemző. Az bizonyos, hogy ezen a téren nem maradt adósunk Egon Schiele. Papírra vetett akvarelljei, markáns kontúrjai, egész festői felfogása egyedülálló a XX. század elejének európai festészetében. Tanúi lehetünk, ha elmegyünk a Szépművészeti Múzeumba, és megnézzük az Egon Schiele és kora – Remekművek a bécsi Leopold Múzeumból című kiállítást. Az osztrák alkotó képei és rajzai zavarba ejtően szokatlanok, szuggesztívek, ahogy manapság mondani szokták: életműve „megkerülhetetlen”. Schiele 1890-ben született egy Bécshez közeli kisvárosban, és mindössze huszonnyolc évesen, 1918-ban áldozata lett a spanyolnáthának. A bécsi festészeti akadémián töltött év után, 1910 körül találta meg saját stílusát. Egyetlen évtized adatott neki, hogy megmutassa oroszlánkörmeit.

Fejek. Idő ráncolta, réveteg, szomorú arcok, melyek fölé a képzelet fon aranyglóriát. Anya és fiú távolba meredő tekintete. A kín iszonytató döbbenetével. A megfeszített istenember, az e világból elköltöző, s az itt maradt asszony, Mária szenvedésének kőbe zárt fájdalmával, s kétezer év üzenetével, amelyben erőteljes szerepet kap hit és hála. Ország László út menti keresztjei, szobrai, illetve torzói, torzórészletei hajdanvolt időket idéznek. Azt a kort, amelyben az egyes ember és az egyházközség, a település közössége még ösztönösen hajlott a jóra, és hálából, tiszteletből áldozott arra, hogy köszönetet mondjon az Úrnak, aki fiát, Jézus Krisztust küldte e földre, hogy kínhalált szenvedve meghaljon az emberiség bűneiért. S köszönetet mondjon a Boldogságos Szent Szűznek, a Mennyek királyné asszonyának, Magyarország védőszentjének.

Mi történik, ha hétköznapi rutinjainkba annyira belekövesedünk, hogy észre sem vesszük, mennyire szeretnek minket? Valakinek elég egy barát figyelmeztetése, valakinek viszont egy tragédia kell, hogy felismerje, nem csupán a maga baja létezik a világon. Arthur (Terence Stamp), a hazai mozikban július 4-étől vetített Dal Marionnak főhőse lassan és nehezen tanul, de megéri szurkolni neki.

Terence Stamp ugyanis illúziókeltő hitelességgel formálja meg a feleségét odaadóan ápoló, ám kissé értetlen és rendkívül morózus öregurat. S ez tulajdonképpen elég is egy szép filmélményhez. Paul Andrew Williams rendező alkotása a manapság divatos dramedy műfajának ismérvei szerint építkezik: egy kis vidámság, bohó viccelődés, majd csendes dráma, megható pillanatok és – természetesen – boldog végkifejlet.

Rómában került sor az olasz–magyar kulturális évad egyik kiemelkedő eseményére, amikor június 24-én az ország egyik legnevezetesebb nemzeti közgyűjteményében a Galleria Nazionale d’Arte Moderna e Contemporanea kiállítótermeiben magyar festményeket bemutató kiállítás nyílt. A modernitás ideje, magyar festészet 1905–1925 című tárlaton az olasz és külföldi látogatók száztíz festményen keresztül nyerhetnek bepillantást a korabeli magyar festészet klasszikus vonulatába, amelynek forrásai Párizsból, Berlinből és Rómából eredtek. Rippl-Rónai József, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Aba-Novák Vilmos és még számos magyar festőművész alkotásai láthatók szeptember 15-ig a Villa Borghese közelében lévő kiállítótermekben.

Észak felé, észak felé gyalogolnak
feltekert kéreg-takaróban,
vonalat húzva a homokba,
szaguk mint tört kagyló,
sivatagi szél, a folyó, ahol hátrahagytak,
hogy lehívd a farkasokat a dombokról,
név szerint
morognak ki a forgószélből.

Közel a távol, a
mélység magasság. Nincs
titok rejtve. Fény derül
minden percre, órára,
mikor a Bárány
trónjára ül

Kezdetben volt a film, melynek köszönhetően milliók számára vált jelentéstelivé az autizmus – addig jobbára csak a szakemberek és a közvetlenül érintettek körében ismert – fogalma. Az Esőember (Rain Man, 1988) szíven találta a nézőket; az átlagon felüli hatás elsősorban Dustin Hoffman alakításának volt köszönhető. A filmben főszerepet kapott az akkor még ifjú titán korát élő Tom Cruise is. Kettejük közül aztán nem ő kapott Oscar-díjat közreműködéséért, de nem valószínű, hogy bárkit is ez ébresztett rá – legyünk finom szavúak – , hogy a két úriember nem azonos súlycsoportban játszik.

Kezdetben volt hát a film, majd két évtizeddel később, 2008-ban a londoni West Enden, az Apollo Theatre-ben bemutatták a történet színpadi változatát, Dan Gordon munkáját. Aztán meglehetős gyorsasággal, az Orlai Produkciós Irodának köszönhetően Magyarországra is megérkezett a színmű: idén június 25-én játszották először, Anger Zsolt rendezésében, a pesti Belvárosi Színházban.

Interjú Rajkai Zoltánnal

„Nem én vagyok az építőkocka a legóban, hanem én rakom össze az építőkockákat” – mondja az alakításról a negyvennégy éves Rajkai Zoltán, a budapesti Katona József Színház művésze, népszerű film- és szinkronszínész. A nyár nagy részét tudatosan a családjával töltötte, de ősszel már számos új előadás, próba várja: az egyik bemutató a magyarok kivándorlásának „örökzöld” jelenségét járja körül.

– Amióta a négy gyerekem megszületett, a nyár számomra színházmentes. Nagyon nehéz dolga van a családomnak, hiszen előfordul, hogy egy hónapban akár huszonnyolc-harminc este nem vagyok otthon. Amúgy az egész év olyan pörgős, annyira le vagyok terhelve, hogy nyárra – tréfásan fogalmazva – háromoldali színpadundorom támad. A megélhetésért nyáron is vállalok szinkronizálást, de próbálom megválogatni, és ezeket a heteket koncentráltan a családdal tölteni. Filmet vállalnék, mert nagyon szeretek forgatni, de az utóbbi években kevés készült, így az ember örül a lehetőségnek, mint ahogy idén nyáron is kaptam két felkérést.