Kultúra

Erdő, apám,
te fekete apa,
te voltál nevelőm,
te hagytál árván.
Leveleid reszketnek,
s én is reszketek, mint ők,
dalolsz és én is dalolok,
kacagsz és én is kacagok.

Kilencvenéves Varga Imre szobrászművész Siófok szülötte

Varga Imre Munkácsy-, Kossuth-, Herder- és Prima Primissima-díjas szobrász művész, akinek idehaza és szerte a világban mintegy háromszáz szobra áll templomokban, közte- rületeken, intézményekben – Varsótól Antwerpenig, Párizstól és Brüsszeltől Aachenig, Bad Kissingentől Tel-Avivig. A Szent Péter-bazilika altemplomában lévő Szent István-szobor is az ő alkotása. Legutóbb a kaposvári színházparkban avatták fel Vörösmarty Mihályról készített mellszobrát. A kilencvenesztendős művész leggazdagabb, másfél száz darabos gyűjteménye Óbudán, a Laktanya utcában nyílt meg harminc éve. A november 1-jei, jeles születésnaphoz közeledve beszélgettünk a világhírű művésszel, akinek alakját, szellemét nem törte meg az idő.

Tanulságos séta egy archeológiai parkban „Jé! Hát ezt így is lehet?” – buggyant elő belőlem a kérdés, melyet a határközeli, ausztriai Carnuntumba tett kirándulás váltott ki. Történt ugyanis, hogy kedves hagyományőrző barátaimmal, a Legio X. Gemina csoport katonáival kimeneteltünk, jobban mondva a kétezer évnyi infrastrukturális és technikai „fejlődés” jóvoltából inkább kibuszoztunk Carnuntumba, a határ túloldalára, hogy alaposan körülnézzünk odaát, s levonjunk bizonyos következtetéseket és tanulságokat. Igen, valóban volt mit meg tapasztalnunk arról, hogy a jót hogyan lehet még jobbá tenni, még több minőséget adni egy remek kezdeményezéshez, ami a hagyományőrzést, a két évezredes múlt bemutatását és egy ilyen, mindnyájunkra máig ható szuperbirodalom, mint az Imperium Romanum tiszteletét illeti.

A „könnyűzene” ismert előadói igazán termékenynek számítanak, ha évente napvilágot lát egy-egy új albumuk. A szakavatott zenehallgatók pedig egyenesen azt szokták ajánlani, hogy érdemes egy kis szünetet tartani ez lehet akár néhány év is –, és ez idő alatt inkább koncerteken kell népszerűsíteni a zenekar legutóbbi lemezét. Mindez azonban a jazzelőadókra már nem igaz. Ők ugyanis képesek évente akár több magas színvonalú albumot is ki adni, nem beszélve arról a nem elhanyagolható tényről, hogy legtöbbjük két lemez között egy harmadik munkálataiban vesz részt közreműködőként.

A klasszikus hangverseny-repertoár XIX. század végi kialakulásával megváltozott az európai zenéhez való viszonyunk: míg a reneszánsz vagy a barokk embere jórészt saját korának zenéjében élt, mi a dicső múlt felé fordulunk, s gyanakvással figyelünk minden kortárs zenei törekvést. Óvatosságunk részben talán igazolható az avantgárd életidegen próbálkozásaival szemben, ám Vladimir Martynov és Ola Gjeilo 2012-ben megjelent albumaival kapcsolatban szerencsére alaptalan.

Senki nem vonhatja kétségbe – ismerve a XX. század történelmét, hogy létezik háborús bűncselekmény. Napjainkig követnek el katonák és politikusok olyan tetteket, melyek közege valamely fegyveres konfliktus. De ha valaki jobban beleássa magát a régebbi korok eseményeibe, azt is beláthatja, hogy például a Jeruzsálemet elfoglaló keresztesek vagy a Damaszkuszt meghódító mongolok ma szinte bizonyosan nemzetközi bíróság elé kerülnének. Minden esetre a háborús bűnös kifejezés a II. világháború lezárásával került a köztudatba, méghozzá nemcsak a nürnbergi, hanem a tokiói per vonatkozásában is. Bár több ország is szorgalmazta, ez utóbbi során a japán császár nem került a vádlottak padjára. Hogy miért nem? Ezt járja körül Peter Webber A háború császára (Emperor) című filmjében.

Emberek és démonok Kaneto Shindo módra

„…átkozott legyen a föld miattad! Fáradozva élj belőle életed minden napján! Teremjen neked tövist és bogáncsot, és edd csak a föld növényeit! Arcod verejtékével edd kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amelyből vétettél – mert por vagy, és visszatérsz a porba.” (Teremtés könyve)

Élet. Valóság. Nem csúnya és nem riasztó. Fáradságos, monoton emberi lét. A kopár sziget, Kaneto Shindo (1912–2012) 1960-ban bemutatott másfél órás filmje egyetlen hatalmas lélegzet. Szinte cselekménytelen, lassú képi meditáció az izzasztó teremtőmunkáról, a makacs, sziszifuszi gürcölésről – az évszakok múlásával, alig néhány elhangzó mondattal, kevés (ének)szóval. Hikaru Hayashi mantraszerűen visszatérő megindító zenéje kíséri a folytonos vízhordást, a földműves házaspár küzdelmét és két kisfiuk játékosan is dolgos mindennapjait az élelmet-elvonulást nyújtó, ám a testi és lelkierőt egyaránt mohón szomjazó, áldozatigénylő szigetdombon.

Találkozás Nagy-Kálózy Eszterrel

És Rómeó és Júlia és Nóra és Melinda és Karády és Desdemona és Antigoné és Eszter – és… nem utolsósorban család melege, anya és feleség, alkotó nő. Nagy-Kálózy Eszter szerepeinek sora nem férne el e hasábokon, a vele való találkozás mégis mentes az álarcoktól, sallangoktól, művészi allűröktől. A legtermészetesebb díva – mondhatnánk. Beszélgettünk az anyaság és színészet kettős hivatásáról, a színészlét kulisszatitkairól, alkotó hétköznapokról és ünnepi estékről.

– Szeretek bent lenni a színházban. Az előadás előtt szükségem van ráhangolódni az estére, mert annyira „családi életet” élek, az otthoni teendőim kötnek le, hogy szükségem van időre, hogy felkészüljek a játékra. Az anyaság és a színészet kettőse soha nem okozott hasadást az életemben. Sosem éreztem, hogy nem tudok eleget foglalkozni a szerepekkel, mert van családom. Az jobban aggasztott, hogy nem vagyok elérhető a gyermekeim számára, mert épp a színházban tevékenykedem. Egy színházi előadás azonban teljes koncentrációt igényel, ha valaki szanaszét létezik egész nap, nem árt összeszedni, végiggondolni, hogy miről is fog szólni az este. Akár bemenni a színpadra, és csak körülnézni…

– Hívhatjuk ezt jelenlétnek?

– Persze, erről szól a színház. A játék: teljes odaadás, koncentráció, azonosulás. A gyerekek, a család számára természetesen ugyanígy jelen kell lenni.

– Készült két hivatásra?

– Pontosan erre a kettőre készültem. Emlékszem, hogy már tizenéves korom elején megfogalmazódott bennem, hogy színésznő szeretnék lenni. Ezzel egy időben az is, hogy sok gyereket szeretnék. Azt gondoltam, hogy az életem csak így válhat teljessé. Tizennyolc évesen bekerültem a főiskolára, huszonkét évesen végeztem, huszonegy évesen megszületett az első gyermekem. A főiskolai éveim alatt rengeteg filmben játszottam, és a Madách Színházban is kaptam két szerepet. Eszembe se jutott, hogy a rám bízott feladatokat ne bírnám teljesíteni – természetesnek tartottam, hogy ennyi minden fér az életembe.