Erdő, apám,
te fekete apa,
te voltál nevelőm,
te hagytál árván.
Leveleid reszketnek,
s én is reszketek, mint ők,
dalolsz és én is dalolok,
kacagsz és én is kacagok.
Nem felejtettél el,
és én emlékszem rád.
Ó, Istenem, hová menjek?
Mit tegyek, honnan kerítsek
meséket, éneket?
Az erdőbe nem megyek,
a folyóba nem botlom.
Erdő, apám,
te fekete apa!
1970
Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..
© 2015 copyright Új Ember Szerkesztőség és Kiadóhivatal
"
alt="Szerző: Bronislawa Wajs–Papusza