„Szoktatom szívemet a csendhez”

A Katonai Akadémián szerezte diplomáját, s a II. világ háborúban repülő tisztként szolgált, majd amerikai hadi fogságból tért haza. Művei a rendszerváltást követően olykor-olykor támadások kereszttüzébe kerültek, pedig nem politikai bálványokat készített – ahogy vallja –, hanem megpróbálta elmondani az igazat. – Örültem volna, ha megvalósul legutóbbi szobortervem, a Nagyítás, de pénz híján nem készülhet el, így a gyűjteményembe került. Ez egy futballjelenetet ábrázoló mozaikkép, amelyet egy stadionokban használatos világítóoszlop tart. Húsz négyzetméteresre felnagyítva roppant izgalmas lett volna a III. kerületben. Emiatt szomorú vagyok, ám boldoggá tesz, hogy sorra születnek a Nagytestamentum képei; már a tizenharmadikról álmodom. Ugyanolyan heterogén, mint Villon Nagy testamentuma, amelyben különféle témák váltják egymást. Az olaj sorozatom egyik kedves darabja a Toledo esti fényben; az előtérben Goya élet történetének egyik részlete villan fel. Egy spanyol udvari jelenet, ahol a béke hercege egy fekete ruhás királynővel néz szembe. A hófehér ruhába öltöztetett nő kísérője Goya, az udvari festő. Kicsit cinikus felhangú alkotás. Thomas Mannra emlékezve is festettem egy képet, amelyen Jákob küzd az angyallal. Jákob nem akar átmenni a túlpartra, de átküldi mindenét. Az angyal megszólal: „Mától legyen a neved Izrael, mert küzdöttél Istennel, és győztél.” A kép alján a fekvő Jákob, Ézsau iránti félelmével, de megjelenik egy szép ifjú is, szárnyakkal.

Az egyik viszonylag nagy olaj festményemen látható tájat Kufstein felé, svájci kiállításomra tartva fedeztem fel. Megálltam, mert azt hittem, valami reklám; akkortájt a repcéből készült nyersolajat propagálták, ám ez nem az volt. Egy háromlyukú híd is rákerült templommal s egy gazdasági épület. Hátrább még a havas hegycsúcsok is feltűnnek; a sötét háttérből kiragyog a sárgászöld repceföld.

Aztán itt van a cigánylány portréja, amelynek láttán egy professzor felesége felsóhajtott: „Ez Greco!” Felidéződik bennem Toledo, ahol El Greco élt, s ahol meghalt. Volt egyszer három ajándéknapom Spanyolországban, ekkor indultam el Toledóba, s egyszerre csak meg pillantottam Orgaz gróf temetését. Csodás, hatalmas mű; úgy hat az emberre, mint Michelangelo Utolsó ítélete.


Hány képet tervez még a sorozatba?

– Nem tudom, ahogy rám törnek az emlékek. Most megpróbálom téliesíteni a műtermemet, mert idáig egy vászontető alatt dolgoztam, de már hideg van a szabadban való festéshez.

Foglalkoztatta-e valaha is a kora?

– Nem különösebben, Istentől nem az az óriási ajándék, hogy megengedte megérnem a kilencvenedik évemet, hanem hogy egy még mindig működő agyat is adott. Emlékeim intenzívebbek, mint valaha, s meg is tudom festeni őket. Ezt köszönöm meg min den – nap, és élvezem azt is, hogy rég olvasott könyveket vehetek kézbe.

A középiskoláit a budai cisztereknél kezdte és a szombathelyi premontreieknél fejezte be. Milyen tanáregyéniségektől tanult?

– Rajeczky Benjamin ciszterci zenetudós volt a zenetanárom. Béni bácsival rendszeresen találkoztam, s úgy csodáltam mindig, ahogy egyetlen embert sem. Olyan tudást halmozott fel, amilyet kevesen. Nyolc nyelven beszélt, és holt nyelvekből is fordított. Egész élete, szerzetes papsága példa lehet sokunknak. Simonffy tanár úr pedig, aki premontrei szerzetes volt, fizikát tanított, és lebilincselő előadásokat hallottunk tőle a csillagászat titkairól. Ő volt az igazgatóm, és egyszer megvédett a hittant tanító jezsuita szerzetessel szemben, aki meg akart buktatni, mert nem tetszett a véleményem valamelyik hittétellel kapcsolatban. Még édes apámat is behívatták. Simonffy tanár úr azt mondta, igazgatói jeggyel átenged, azzal a feltétellel, ha hetente egyszer meglátogatom. Ő volt az Ógyalláról átmentett csillagvizsgáló eszközök őre. Ezeken a találkozásokon sokat beszélgettünk; például arról, hogy melyik csillag állócsillag, s melyik bolygó, de sok szó esett a keringés csodájáról is. Nagyra becsültem a tanár urat, aki nem magyarázva, filozófiai (fél)igazságokkal traktálva akarta elsajátíttatni az ismeretanyagot, hanem úgy, hogy meg mutatta a világ működését. Nem tudom, ma fel tud- nánk-e mutatni ilyen pap tanárokat.

Rendkívül gazdag az életműve, amelyben megfér Lenin és Szent Erzsébet, Kun Béla és Szent István… Megelevenedik a magyar és a világtörténelem. Köztéri szobrai között vannak-e különösen kedves alakok?

– Nem vállalom a válogatást. Egész életemben arra törekedtem, hogy gondolataimat kimondjam. Nincsenek szent szavak, én megpróbáltam megközelíteni az igazságot, s ezt akartam elmesélni, megformázni, kiönteni. Néha ez nem kellemes, de szembe kell nézni a valósággal. Itt vannak például a fej nélküli harcosok…

Akiket „papírcsizmában” küldtek a Don-kanyarba…

– Igen, nagy kérdés, vajon miért. Én a visszhangon tudom lemérni, közel járok-e az igazsághoz. Ennek a szoborkompozíciónak nagy volt a visszhangja. Egyébként mind annyiunkra igaz a mondás: látom a jobbat, és helyeslem, és a rosszabbat követem. Az ember valóban látja a célt, és néha elcsúszik. Hogy min? Általában a gyakorlat mechanizmusa okolható mind ezért, ami átírja, felülírja a kiválasztott gondolatot. Elcsúszik olykor az ember vésője, úgy, ahogy az írónak a ceruzája. Hogy írta József Attila az Ódában? „Itt ülök csillámló sziklafalon. /Az ifju nyár / könnyű szellője, mint egy kedves / vacsora melege, száll. / Szoktatom szívemet a csendhez. / Nem oly nehéz – / idesereglik, ami tovatűnt, / a fej lehajlik és lecsüng / a kéz.” Menynyire igazak e sorok! Én is szoktatom szívemet a csendhez…

Felesége három éve meghalt. Egyedül él, de úgy érzem, nem magányosan, hiszen szó szerint feladatot adnak az emlékek, alkotásra inspirálják az élmények. Kitágul a horizont; ég és föld kapcsolódik össze, szent és profán randevúzik a gondolatban, a történelem, a művészet kiválóságai elevenednek meg, miközben angyalok paroláznak körötte a múló idővel.

– Jól látja, valóban nem vagyok magányos; jóllehet nagyon hiányzik Ildikó, akivel hatvanhat évet töltöttünk együtt. Esténként még halkan csukom be a szobaajtót, hogy ne zavarjam álmában, és azon töprengek, vajon bezárta-e a bejárati ajtót… A fiaimra, Tamásra és Mátyásra is sokat gondolok. Mindkettő erre a pályára adta a fejét, de érzékelhető, hogy alig akad felkérés. Tamás szobrászművész; ő alkotta egyebek mellett a budapesti Nagy Imre-emlékművet a Vértanúk terén, és Siófokon a Karinthy-port ré emlék művet, de külföldön is áll már több köztéri műve. Kisebbik fiam, Mátyás képzőművész, s Berlinben él.

Az unokák nem viszik tovább az előttük járók művészetét?

– A sok negatív hatás elidegenítette őket ettől a pályától, és ez jó is így. Legidősebb unokám műfordító; most olvasom tőle a reformáció történetét.

Budapest, Hajdúböszörmény és Siófok díszpolgára. Számos alkotása látható „az ország nyári fővárosában” is. Elég, ha csak II. Rákóczi Ferencre, Kálmán Imrére, a Vénusz születésére, a Sarlós Madonnára, a II. világháborús mementóra, Bartókra vagy Krúdyra utalok…

– Siófok kedves, szimpatikus nyaraló központ. Szerettem volna meg mutatni e város közönségének is a külföldi munkáimat, és szerencsére Balázs Árpád polgármester megértette törekvésemet, és nagyszerű mecénásom lett, így helyezhették el szobraimat; közülük legtöbbet a város központban. De az egykori családi birtok közelében is áll egy. Dédnagyapám ugyanis – mivel egyik évben jó haszonnal termett a szőleje – hálából emeltetett egy kőkeresztet, amit a nagy (föld) osztozkodás során összetörtek és ledöntöttek. Én ezt hazavittem, és felállítottam az udvaromon. Akik elsétálnak siófoki nyaralóm előtt, azt hiszik, egyházi épületben lakom. S mivel már nem az eredeti helyén áll, felajánlottam, hogy elkészítem helyette a Kálváriát, amit nagyon szeretek, mert könnyűvé vált a vaskos kereszt. Krómlemezekkel utánzom a fa textúráját, így sikerült feloldanom a keménységet.

* * *

Varga Imre szívében derűs békével szemléli korát. Néhány éve, amikor Bronzba lehelt lélek címmel készítettem róla egy portréfilmet, s arról kérdeztem, hogy szobrai, festményei, rajzai s versei után mit szeretne még maga után hagyni, így válaszolt: „Az európai morbid kultúra, mert halálcentrikus. Az elmúlásnak és a túlélésnek a konfliktusa. Én is töprengek azon, mi legyen az az utolsó szó, amit mondhatnék, de úgy vagyok, mint egy novellahős, aki ugyancsak sokat gondolkodott búcsúmondatán, és mégis szó nélkül halt meg.”

Fotó: Kovács Tibor