Kultúra

Az egyik oldalon lebombázott esküvő, menekülő emberek és hős katonák. A másik oldalon csatarepülőgépek és vérszomjas zsoldosok. A 2008-as grúz–orosz konfliktus képei, ahogyan azt Renny Harlin 5 nap háború című filmjében láthatjuk. No meg azt is, hogy amerikai haditudósítók miként igyekeznek a világ tudtára adni, milyen kegyetlenül elbánt az ellenség az Egyesült Államok egyik szövetségesével. Csak azt felejtik el bemutatni – nemcsak a filmbeli nézőknek, hanem nekünk is –, hogy ebben az esetben épp Grúzia volt az agresszor.

Azzal mindannyian tisztában vagyunk, hogy a médiának milyen fontos szerepe van általában a véleményformálásban. De vajon belegondoltunk-e valaha, hogy a filmek – így Harliné is – milyen módon befolyásolják a történelemről kialakított képünket? Egyáltalán alkalmas-e arra egy film, hogy érdeklődésünket felkeltve arra ösztökéljen bennünket, hogy egy kicsit utánanézzünk, vajon mi is történt valójában? A 2000-es években számtalan olyan – egyébként magas színvonalú – mozi született, melyekhez alkotói nem véletlenül fűzték azt a megjegyzést, hogy „megtörtént események alapján készült”. Ezekből kiemelve néhányat észrevehetjük, hogy a filmesek – még akkor is, ha tekintetbe vesszük a művészi kifejezés szabadságát – nem csak arra képesek, hogy egy-egy történelmi eseményt a maguk szemszögéből mutassanak be. Akarva-akaratlanul – de talán inkább akarva – rögzítik is azt, hogy mi és hogyan történt. Egyszer és mindenkorra.

Találkozás Jiří Menzellel Hrabal „filmszerepben”

Mikor megtudta, hogy egy alapvetően hittel foglalkozó hetilap nevében kérdezzük, kéretlen vallomásra ragadtatta magát: „Hiszen meg sem vagyok keresztelve!” Bár elsősorban filmjeiről szerettük volna faggatni, ő láthatóan inkább a vallást és sajátos cseh lelkiségét firtató kérdésekre várt. A hetvenöt éves Jiří Menzel Bohumil Hrabalhoz fűződő több évtizedes barátságáról, az elzárkózó Milan Kunderáról és a nevetés hatalmáról beszélt nekünk.

„Lehet, hogy nem vagyok megkeresztelve, de tisztelem a vallásuk iránt elkötelezett embereket, cserkész pedig magam is voltam – vág bele amúgy bemutatkozásként az Oscar-díjas cseh rendező, aki a budapesti Titanic filmfesztivál zsűrielnöki székét foglalta el az elmúlt héten. – Gyermekkori cserkészélményem az oka, hogy Hrabal úrral sosem találkoztam szívesen kocsmában, pedig neki ez volt a kedvenc találkozóhelye. Én ugyanis cserkészként megtanultam, hogy dohányozni és alkoholt fogyasztani tilos, Hrabal úrnak pedig éppen a sör és a füst volt a természetes életközege.” Barátságuk mégis négy évtizedig tartott. 1965-ben kezdődött, amikor is a cseh újhullám rendezői – Menzel mellett Jan Nĕmec, Evald Schorm, Vĕra Chytilová és Jaromil Jireš – az akkor már híres író novelláiból állítottak össze egy szkeccsfilmet. A Gyöngy a mélyben célja az volt, hogy „lerójuk tiszteletünket a mester előtt, éppen ezért megállapodtunk, hogy Hrabal minden epizódban – mintha csak arra járna – átsétál a jeleneten” – emlékszik vissza Menzel. A címadó novella már magában is sokat elárul Hrabalról, akitől „azt tanultuk meg, hogy bár minden embernek vannak hibái és bűnei, ezekkel együtt kell szeretnünk őket, minden emberben van érték, mindannyian rejtegetünk gyöngyöket a mélyben”.

Sárosi István író-orvos kettős hivatással

Naponta vívja harcát élettel-halállal, hiszen orvosként gyakran tanúja a földi lét utolsó pillanatainak, de az újraéledésnek is. Szakcikkei mellett drámák, novellák, regények, versek szerzője. Olyan műveké, amelyek egy részébe olykor óhatatlanul belopakodik a „kórházszag”, életünk „szívritmuszavarai”. Diagnózisok, Rákfene, Gyilkos etűdök, Húszmilliomodik év, Zsákutca, Agónia, Kiégett fű, Nem halsz meg soha!, Veszedelmes SMS-viszonyok – néhány cím a gazdag pályaívből. Könyvben, tévéjátékban, színházi előadásokon őrzik a mindennapok történéseit, a társadalmi kapcsolatok „trendjét”, érzelmi és intellektuális viharok fény-árnyékát. Alkotójuk hívő, kora hatvanas éveit járó belgyógyász-kardiológus, intenzív terápiás szakorvos. A pécsi Sárosi István még ferences diákként küldte el első drámáját Illyés Gyulának, akinek kedves, bátorító, kézírásos levelét azóta is ereklyeként őrzi. Legutóbbi drámáját most fordítják angolra.

Miina Savolainen fotóinak tükre

Kalevala, Vejnemöjnen, Sibelius, Nokia vagy Fiskars – címek, nevek és nagyvállalatok, melyek elsőre eszünkbe juthatnak, ha Finnországra gondolunk. De még a sokat emlegetett izzasztó, forró fakabinok, vagy a jellegzetes, tájba illeszkedő épített környezet is csak apró szeletei a finn kultúrának és életmódnak. A világ legdrágább kislánya című tárlatnak azonban kétszázezer kilométernyi finnországi utazás és hetvenezer fotográfia az alapja, melyek közelebb visznek magunkhoz és a létezés ajándékának megéléséhez.

Az északi hiedelemvilágot felidéző mitikus vidékek, tiszta tükrű tavak, mély erdők és különös leányportrék láthatók Miina Savolainen képein. Realitás és fikció keveredik. E kettősség adja különös funkciójukat: a szociális munkás és fotóművész alkotó azzal a szándékkal fényképezte a Helsinki Hyvönen Leánynevelő Intézet tíz lakóját, hogy körülményeiktől valamelyest függetlenül – vagy legalábbis más szemszögből – láthassák magukat. A képeken a női test, arc, ruha és mozdulat összeforr egy-egy jellegzetes mese- vagy mondabeli finn tájjal; legyen az napsütötte vagy zord, ahogyan az arcokon is egyaránt felfedezhető a mély szomorúság és a bontakozó nőiség.

Csak sejtetni, jelezni, homályosan utalni. Úgy tűnik, manapság egyre több rendező gondolja úgy, hogy egy-egy filmjét efféle elvek alapján készíti el. Az sem ritka, hogy valakinek egyenesen ez a stílusjegye – például Michael Hanekének –, ezért ha a végére összeáll a történet, gyanakodni kezdünk, hogy biztosan félreértettünk valamit. Sean Durkin 2011- es, utalásokkal teli filmje – melynek nem csak a címe volt talányos: Martha Marcy May Marlene – egy szekta mindennapjaiba engedett bepillantást. Most Paul Thomas Anderson The Master című – szintén meglehetősen többértelmű – alkotása került a hazai mozikba, mely egy furcsa vallási csoport működésével foglalkozik. Mivel a rendező bizonyos motívumokat Ron Hubbard, a szcientológia alapítójának életéből kölcsönzött, sokan gondoltak arra, hogy (végre) egy leleplező filmmel fognak találkozni. Nos, aki erre számított, csalódni fog.

Grandiózus akciófilmet láthatunk a mozikban Feledés címmel, melyben a megmentőt ezúttal Tom Cruise alakítja. Már a teljes összeomlás után vagyunk. Idegenek támadták meg a Földet, a pusztulás, atomszennyezés nyomai mindenütt. A túlélők készülnek átköltözni a Titánra, a Szaturnusz legnagyobb holdjára – érdekes gondolat, vajon miért éppen oda –, ám ehhez nélkülözhetetlen nyersanyagokat kell kivonni az óceánokból. Ezen utolsó küldetés szolgálatában áll főhősünk, Jack Harper, aki mint robotrepülő-karbantartó tengeti napjait ezer méter magasan a troposzférában „lebegő” bázisán, csinos kolléganőjével egyetemben.

Az idei évben Hollywood rákapott a sci-fi műfajára, s e hónaptól egymás után szállítja látványosságban bővelkedő (és bevételben reménykedő) mozijait. Bejárhatjuk kataklizma-tépázta bolygónkat (Feledés, A Föld után), hőseink után eredhetünk egy intergalaktikus hajszában (Sötétségben – Star Trek), és jövőbeli társadalmak szociológiai problémáit is boncolgathatjuk (Elysium, Snowpiercer). Az iméntiekhez képest surranópályán (DVD-n) érkező, A robot és Frank című filmnél azonban nem hiszem, hogy találnánk finomabb, emberközelibb alkotást.

Múltidéző Tóth-Máthé Miklós íróval

A színjátszás és az írás talentumával is megáldották, végül – bár Thália papjaként kezdte a pályafutását – író lett belőle. A Debrecenben élő Tóth-Máthé Mik lóssal folytatott beszél- getésből többek között kiderül, mi ért érezte úgy, hogy pályát kell módosítania, és az is, miként segítette írói munkájában a mindig is benne élő színész.

– Az ’56-os forradalom évfordulóját ünnepeltük és az azt követő szabadságharc leverésére emlékezünk a napokban. Ön miként gondol az akkor történtekre?

– Csodálatos napokat éltünk abban a szűk két hétben. Én segédmunkásként dolgoztam egy miskolci gyárban, miközben a színművészeti főiskolai felvételre vártam. A forradalom szele engem is magával ragadott, és megírtam egy verset, amit később elővigyázatosságból édesapám elégetett, de arra emlékszem, hogy nem kíméltem benne se Rákosit, se az oroszokat. Október 25-én néhány barátommal a miskolci Petőfi-szoborhoz mentünk, ahol éppen véget ért a tüntetés, és a tömeg az egyetemre indult tovább. A többiek heccelésére a zászlók alá léptem, és figyelmet kértem, hogy elmondhassam a költeményemet, ahogy még aznap a szülőfalum, Tiszalúc tüntetésén is elszavaltam a Nemzeti dalt és a Szózatot. Pár hónappal később két pufajkás ugyan felismert Miskolcon, el akartak vinni, de a gondviselés egy joviális rendőrt küldött arra, aki megmentette az életemet. Ezt a történetet A kapualj című novellámban írtam meg később.