Kultúra

Színeváltozás vasárnapja, 2014. március 16-a. Erős szél fújja el a tegnapokat, eső mossa a port és a sarat. Rügyek fakadnak szinte hallhatóan, az Élet élni akar. A Szilágyi Erzsébet fasor 27. számú ház ötödik emeletén egy lélek várakozik, várja saját színeváltozását.

Hajnali három óta mellette állnak, akik vigyázzák. Odaátról kopogtatnak. Istenem, Zsu’, ugye rég vártad már ezt a pillanatot?! És most jön a Teremtés Ura, finoman, lábujjhegyen… és kopogtat. Mit is lehet ilyenkor tenni? Amikor minden, ami itteni, elveszti a súlyát, a tárgyak, az idő, a könyvek, a képek… Semmit nem lehet magunkkal vinni odaátra. Érted jönnek. Csak teérted. Ő maga jön, visszavesz téged, ugyanő, aki 1924. október 2-án ideadott téged – nekünk. Úgy találkoztok, mint régi ismerősök. Kilencven éve ismeritek egymást. Isten és ember, Teremtő és teremtmény, Megváltó és megváltott, az Atya és kedves leánygyermeke…

Lassányi Gábor régészeti missziói

Egyiptom és Szudán núbiai emlékei, Aquincum és Óbuda; ókor és kora középkor. Izgalmas határátlépések térben és időben. Lassányi Gábor régész-egyiptológust, az Aquincumi Múzeum munkatársát, a Magyar Régész Szövetség elnökét korábbi és jelenleg zajló munkáiról kérdeztem afféle főbb témákat felvillantó prológusként a végtelen történelem kivételes kultúráiról szóló sorozathoz. A múltidézést fél évszázaddal korábbról indítottuk, az első núbiai magyar leletmentéstől…

– A mai Szudán területének középső, Nílus-völgyi részét nevezzük Núbiának, ahol 1964-ben zajlottak magyar ásatások. Az Asszuáni-gát építésével egy óriási zónát, Núbia teljes alsó területét elöntötték. Egy hatalmas tó jött létre, így gyakorlatilag minden emlék víz alá került. Nagy nemzetközi összefogással az Abu Szimbel-i sziklatemplomokat sikerült megmenteni; darabokra bontották és feljebb újjáépítették őket. Az akkori leletmentő munkában a Szépművészeti Múzeum és a Régészeti Intézet munkatársai is részt vettek, Castiglione László vezetésével. A magyar misszió tagjai Abdallah Nirqiben egy kora keresztény (kopt) települést és temetőt tártak fel. A következő núbiai magyar expedíciót mi indítottuk el a 2000-es évek közepén, Egyiptom és (akkor már) Szudán határán. Az asszuánihoz hasonló újabb gát épült a Níluson. Egy körülbelül száznyolcvan kilométer hosszúságú – még ma is töltődő – mesterséges tó jött létre, amely e kevéssé ismert vidék valamennyi történeti-régészeti emlékét megsemmisüléssel fenyegette. A szudáni kulturális minisztérium nemzetközi felhívást tett közzé, hogy mentsék, ami menthető. Ezúttal kevesebben mozdultak meg, mint az Asszuáni-gát építésekor, ebbe a projektbe elsősorban angol, német, lengyel, amerikai egyetemek-múzeumok kapcsolódtak be – és Magyarország is csatlakozott a munkához. Minden részt vevő ország külön koncessziós területeket kapott; egy-egy tizenöt-húsz kilométer hosszúságú Nílus-parti szakaszt. Mi 2006-ban és 2007-ben a negyedik zuhatagnál dolgozhattunk. Az adott rész régészeti felmérése és a kiválasztott emlékek részletesebb feltárása volt a feladatunk, amelynek persze – miután óriási területről van szó – csak a töredékét lehetett elvégezni.

Márai Halotti beszéde és utóéletei

Látjátok feleim…

Márai nem lírai alkat, de jelentőset alkotott versben is, ha rendkívüli helyzetben a prózánál „sűrűbb” műfajhoz kényszerült fordulni; talán éppen sorsfordulói segítették felülemelkedni önmagán, írói alkatán. Kiemelkedő lírai alkotásai életfordulóin születtek: kisfia, Kristóf halálakor (Ujjgyakorlat 3.); apja halálakor (Farkasrét); a háború végén (Verses könyv); az emigrációs lét, a bizonytalanság átélésekor (Halotti beszéd); az 1956-os forradalom összetett élménye nyomán (Mennyből az angyal). Az emigráció létérzése 1948 előtt is jelen volt életében, átélte az „idegen emberek” sorsát: bármennyire szerette Párizst, nem élt át befogadottságot, és bármennyire lételeme volt az utazás, idegenségérzete mellett az alkotói térfogat hiánya folyamatosan jelen volt érzésvilágában. 1948 után többszörösen megkérdőjeleződött identitása, mert a hontalanság mellett alkotása eszköze, az anyanyelv elvesztésének lehetősége, megfakulása is egyre valóságosabbá vált. Megesik, hogy a mondatot magyarul kezdem elgondolni, olaszul folytatom és franciául, vagy angolul fejezem be, ahogy tudom – állapította meg naplójában már 1950-ben. Ebből az élményből és tapasztalatból forrásozva írta Halotti beszéd című versét a következő évben, emigrációja éveinek számához képest túlságosan is korán.

Kertész Sándor kaposvári kiállításáról

Szent és profán nem válik ketté a világmindenség szempontjából – idéződnek fel bennem Balás Béla kaposvári megyés püspök szavai, amikor megállok-megpihenek Kertész Sándor Székely Bertalan-díjas festőművész alkotásai előtt a Somogy Megyei Kormányhivatal galériájában. Az életmű grafikai vonulatáról számot adó kollekció kellően nyomatékosítja e tényt, s egy-egy mű felkiáltójelként figyelmeztet életünk, cselekedeteink fonákságaira.

Olvasólámpa

Kortárs amerikai filmrendezők

A harmadik évezred első évtizedének közepén a hazai művészmozirendszer összeomlásán és a tékák jó részének megszűnésén túl a filmnézési szokások drasztikus megváltozását az egyre-másra születő filmblogok áradata jelezte. Végképp globalizálódott a filmipar. Csaknem egy évtizeddel később pedig megjelenik egy könyv épp azokról a rendezőkről, akiket az amerikai tömegfilm újkori fogyasztói nemegyszer idoljaiknak tekintenek. A Korszakalkotók huncut könyv: egyszerre olvasható elmélyült tanulmánykötetként, laza portréfüzérként és a kortárs újvilági filmezéshez szóló ódaként.

Március 13. 2013 – Ezen a napon
új pápa áldása suhant a világra,
és embermilliók úgy érezték,
hogy mától kezdve
a béke és barátság útján járva
ölelni fogják egymást a népek,

Találkozás Vidnyánszky Attila rendezővel

Beregszász, Debrecen, Budapest, Kaposvár – négy jelentős állomás a Kossuth- és Jászai Mari-díjas Vidnyánszky Attila életében. A Nemzeti Színház vezérigazgatója, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke tavaly ősztől a Kaposvári Egyetem művészeti rektorhelyettese, így a „vidéki” színészképzést is erősítheti. Múlt év szeptemberében láthattuk rendezésében Tamási Áron Vitéz lélek című darabját, melyre a jegyeket maga is árusította, s a Johanna a máglyán című oratóriumot is ő állította színpadra. Március elején pedig a János vitéznek volt a premierje. A színidirektort, aki a nemzetiségi színházak bemutatkozását is szívügyének tekinti, egyebek mellett a gyökerekről, a kortárs színházművészetről és az utánpótlás-nevelésről kérdeztük.

– Megnyugodtak már a kedélyek a Nemzeti Színház igazgatóváltása kapcsán, vagy kisebb- nagyobb adagokban, de folyamatosan érik támadások, kritikák?

– Világos volt előttem, hogy erős tűzben kezdjük majd a munkát. Ebben nem is csalódtam. Azt viszont nem gondoltam, hogy hónapok múlva sem fog csitulni az ellenségeskedés, hogy az előítéletek ilyen makacsul tartják majd magukat. Szomorúan veszem tudomásul, hogy egyes emberek az interneten még nevüket vállalva is gyűlölettel fröcsögnek, gyilkos indulattól vezérelve írnak kommenteket. Nem könnyű egy igazgató helyzete, amikor a korábban nagyra értékelt színészeiről egyszer csak azt kezdik állítani, hogy már nem is olyan tehetségesek. Sunyi dolognak tartom, ha ideológiai nézetkülönbségek miatt írástudók, „megmondóemberek” a művészek teljesítményét relativizálják vagy szólják le csak azért, hogy eszközként őket is ellenem használják. Részükről nem látom azt a teljesítményt, amelynek magasából elfogadható volna, hogy ilyen gőggel minősítsenek és gyalázzanak embereket, előadásokat…

De ez csupán az érem egyik oldala. Nagyszerűen dolgozik a társulat, épül az új repertoár. Sokan kezdtek a Nemzetibe járni, akik eddig ezt nem tették. Nagyon sokan örülnek annak, amit ma a Nemzeti kínál. Kinyitottuk a színház kapuit, rengetegen jönnek a programjainkra, szépen alakul a közönségünk. Megannyi jelét tapasztaljuk a felénk áradó szimpátiának, szeretetnek – ez erőt ad.

Lipovszky György orvos-természetfotós kiállítása

2011 novemberében tárta ki kapuit az Aszód közeli „mesefaluban”, Kartalon Ladócsy László művésztanár műterem-galériája, amely három esztendeje a Galga-vidék egyik, önzetlen, fészekrakó szeretettel építgetett művészeti fellegvára, sok, változatos műfajú rendezvény helyszíne. E sorok írója itt nyitotta meg (prózában és versben) január 25-én Lipovszky György orvos- természetfotós Mint a gyerekkor – Gyuri őze című kiállítását, amelyet már a megnyitó pillanatában komoly tömeg fogadott, s a visszajelzések szerint az internet jóvoltából is nagyon sokan látták e gyűjtemény páratlanul szép anyagát. A galéria és a képek hangulata „élő adásban” természetesen megsokszorozódik. A nagy érdeklődésre való tekintettel ez a lelki-esztétikai vitaminnal felérő tárlat április végéig, mindennap 16 és 20 óra között várja a látogatókat, a Csokonai köz 3. kertjében található melléképületben. A nagycsaládos természetfotós és az ugyancsak fészekaljnyi utódot melengető Ladócsy házaspár a kisgyermekes vendégeket különösen nagy szeretettel hívogatja. Kedvcsinálónak álljon itt egy rövid beszélgetés Lipovszky doktor úrral.

– Ha Széchenyi Zsigmondot, a jeles vadász szerzőt idézve azt mondom: „Ahogy elkezdődött”, mire emlékszik a természet, majd a természetfotózás iránti szeretetével kapcsolatban?

– Elsősorban felnevelő apai nagyszüleimre, arra a vidékre, ahol – édesanyám korai halála után – nagyapám, az egykori katolikus kántortanító, majd egyszerűen csak a nógrádi Iliny falu aprajának-nagyjának tanító bácsija járta velem a környékbeli erdőket, nyitotta szememet a teremtett világ nagy és apró csodáira.