Visszhangos vers

 

Emlékeink szétesnek

 

Ezekben a napokban nagyon közelről, öncsalás nélkül, amennyire az lehetséges „minden következménnyel” vizsgálom magam: ha úgy alakulna a közeljövő, hogy Magyarország visszakapja önrendelkezését, hazamennék-e? […] Öregen, hazamenni, meghalni. Addig, ha lehet egyszer, hazamenni, bocsánatot kérni, mert élek, semmi mást nem akarni, csak látni őket. Azt hiszem, nem lehet többé teljesen hazamenni – írja 1953-as naplójában. Ennek dokumentuma a Halotti beszéd, melynek címe egyértelmű utalás első magyar nyelvemlékünkre és a szomszéd-barát, Kosztolányi Dezső azonos című versére. A személyiség elvész az emigrációban; az emigráns megmenekült otthonról, de nem menekülhet meg az emlékeket is kikezdő magány, az idegen környezet elől, amelynek szerves része a nyelv folyamatos elvesztése. Ezért ír néhány értékről többes szám első személyben (emlékeink; nyelvünk). A személyes és közös sors találkozása általános érvényre emeli a versben leírtakat, ezért is váratlan, mennyire különbözően és mennyi indulattal reagáltak a Halotti beszédre.

 

Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk. / Por és hamu vagyunk. A szertartás szavaiban önmagát és sorstársait búcsúztatja, de a vers búcsúztató a haza, az otthon maradottak felett is. Verse megírása előtt néhány nappal ezt jegyzi 1951-es naplójába: A magyar irodalom a halotti beszéddel kezdődött. Nem lehetetlen, hogy egy halotti beszéddel ér véget, melyet ez az irodalom önmaga és a magyar műveltség felett kénytelen elmondani.


 

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat: Az ember élete születésétől haláláig folyamatos szegényedés, amelyben egyik legnagyobb veszteségünk az emlékek eltűnése. Mindezt kiszolgáltatott helyzetben (börtön, száműzetés) még inkább átéli az ember: otthonról elmenekülhetett, de képtelen védekezni az emlékeket kikezdő magány, az idegen környezet ellen.

 

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak/Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt: Márai konfessziója a magyar nyelv egyedülvalóságáról. Az író, aki az anyanyelv rejtettségéből kilép a világba, néma énekes marad. De még mindig méltóbb a szellemi emberhez, vállalni ezt a sorsot, – tehát a hallgatást –, mint parancsszóra fennhangon hirdetni azt, amiben nem hisz – jegyzi le 1952-ben, Egy száműzött magyar író vallomásai című írásában.

 

A nyelvi elszigeteltség problémáját az író már idehaza is érzékelte, így ír A néma nyelv című, 1938-ban született írásában: Ne ábrándozzunk, és ne hitegessük magunkat, hogy irodalmunkat „ismerik” külföld ön. A keserű igazság az, hogy nem ismerik. […] Nyelvünk a világ számára né ma nyelv.

 

A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet: hiába utolsó mentsvára magyarságtudatának a nyelv, idegen környezetben ez is megkopik. A San Gennaro vére újra felveti az identitás nyelviségben kifejeződő témáját: Úgy látszik, ezekben az országokban az ékezet fontos. Mindenféle jel és ékezet van a nevükön, az irataikban, a magánhangzókon, sőt a mássalhangzókon is van ékezet. Vagy olyasféle jel, mint az ékezet. Külön ékezetük van a magyaroknak, aztán a románoknak, a cseheknek, a lengyeleknek. Úgy látszik, már nincs semmijük, s egy napon feleszmélnek, hogy ékezet nélkül nem egészen azok a világban, mint voltak régebben, amikor még ékezetük volt.

 

Még felkiáltasz. „Az nem lehet, hogy oly szent akarat…”: Vörösmarty Mihály a nemzethalál gondolatát félelmetes víziókban jeleníti meg, mégis reménykedik, Márai válasza költő elődje vízióját felülmúló: Maradj nyugodt: lehet! Írónk szerint a XX. század és benne saját életútja a magány és kiszolgáltatottság átélése, a háborúk árnyékában élt lét története.

 

Posta nincs, Nem mernek írni már – hangzik a vers. Ennek valódiságát erősíti meg Zathureczky Gyuláné, az írónak Münchenből 1955. október 17-én írt levele is: „A maga családja általa izente s kéri Magát arra, hogy sem eddigi nevén, sem abból a városból, ahonnan eddig levelet és csomagot küldött, többet ne írjon és csomagot se küldjön.”

 

Nem vagy ember itt, csak szám egy képleten: a befogadó országban nem személyiség, csak egy igazolvánnyal, azonosítóval rendelkező valaki, íróféle, egy meglehetősen érthetetlen, ékezettel terhes nyelvvel.

 

A befejező sorok a túlélést jelentő emlékek, értékek őrzését helyezik előtérbe, így marad Márai számára a nyelv az egyetlen haza, ezért lesznek emigrációs kánonjának főszereplőivé az említett szerzők, így válik egy jelző is a túlélés eszközévé. A vers végkövetkeztetése látszólag belenyugvás, valójában (ahogyan az egész vers) ténymegállapítás, lázadás, egy fuldokló sorsba beletörődni nem akarása, vitája önmagával remény és reménytelenség között.

 

Össze tudod még rakni…?

 

A vers politikai vonatkozása, hogy 1952-ben(!) próbálják megkeresni Márait Olaszországban, mert idehaza erősen csalódott és Amerika-ellenes hangúnak ítélték a művet. Az írót nem találják meg, sőt a Márai család ez év áprilisában éppen új életük színhelyére, New Yorkba költözött.

 

Érdekes az a sokrétű visszhang, mely a Halotti beszédre érkezett. Az itthoniak közül legismertebb Tamási Áron míves nyelven írt válasza („…nem egyedülvalók vagyunk, hanem valamiféle szerves egységhez tartozunk: versed szavai szerint egy családhoz, melynek a nyelvén szólunk” – írja többek között az Ábel szerzője), de ezt többen az író ekkor kapott Kossuth-díja ellenértékének látták. Fábry Zoltán a Fáklya című pozsonyi lapban reálisan értékeli a verset és íróját: „Márai őszinte volt mindig, és becsületes a tévedésig és tévesztésig. Érthető, ha az új élet demonstrálón elfordult tőle. Nem kellett többé, idegen lett, különc és felesleg. A prózai válaszok mellett költői reagálások is születtek. Petőcz Miklós Válasz Márai Sándornak címmel ír válaszverset, R. Mária pedig a kommunista nőideált jeleníti meg soraiban: „Jövőnket megvédjük, viaskodva múlttal, / Mert már végre emberekké lettünk, / Élünk! S élni akarunk! / Por és hamu nem vagyunk! / Tiltakozunk!”

 

Az író megítélése az emigrációban alapvetően kettős volt: egyesek a legnagyobb élő magyar íróként tartották számon, mások betiltatták volna az író károsnak kikiáltott műveit. A Magyarok Útja című lapban megjelent névtelen írás szerint „…ez a Halotti beszéd nyugodtan jöhetett volna a vasfüggöny mögül.” Az emigrációba kényszerült magyar zsidóság egy-egy alkotója azonosul a művel (például Balla Erzsébet Válasz Márainak című versében), mások viszont azért idézik Márait, hogy elmondhassák saját halotti beszédüket (Zsürger László, Grosz Viktor), hozzátéve saját fájdalmukat.

 

Mindezeken kívül humoros válaszok(!) is születtek Márai művére (Ha Lotti beszél), ezek többsége inkább szemben áll a Halotti beszéd gondolataival, még inkább az író személyével. („Tudtam mindig, hol a helyem, mit hazudjak, mi legyek, / voltam piros, rózsaszínű s voltam német-ellenes” – írja válaszversében T-K-M.)

 

E sokféle reakció oka elsősorban Márai személyéből fakad: különállása, arisztokratikus távolmaradása magányossá tette, és leginkább ellenérzéssel teli reakciót kapott, ezért az alkotás másodlagos szerephez jutott. Mindebben még az emigráció közös sorsa sem tudott kovászszerepet játszani, így az emigránsok egy része azt hiányolta a Halotti beszédből, ami nincs benne, az itthon élők pedig azt sokallták, ami benne van. E sokféle, szerteágazó reakciók a vers tükrében, úgy tűnik, sokkal többet elmondanak egy korról és emberéről, mint némely történeti munka.

 

(Márai Sándor könyvei kaphatók az Új Ember könyvesboltjában is.)